Egyéb történetek - 161.oldal

Itt a Karácsony, olyan rég várom. Máskor is adok szeretteimnek, de most mégis sokkal meghittebb ez az egész. Vannak, akik nem szeretik, s nem értik mire jó ez. Azoknak ez nem ünnep. Csak egy nehezék. Még egy gonddal több. Nekik. Pedig szerintem nem az ajándékról kell ennek szólnia. Ezt sokan mondták már, s közhellyé vált, de nagyon is igaz...

Ti elkeseredett őrültek vagytok: kalandor, számító fegyveresek talán. Az erény fojtó paradicsoma szült benneteket, s ez az a hely, ahova tartotok is. Van, aki belátja ezeket az utakat – ezt a vidéket -, s mindazon csikorgó unalmat, mi e utazás jellemzője. Van egy lány, patakok partján, ki nemes könnyeivel dagasztja kapitányaiktól fosztott hajók óceánját - az ő látványától lett szívem fekete s nehéz; e könnyek nem váltják meg az utazókat...

Pedig tudod mit csinálnék legszívesebben?
Kifeküdnék egy hatalmas mezőre, ahol csak én vagyok... egyedül a gondolataimmal. Nézném a felhőket, s megint rájönnék, hogy mennyire kicsi... porszemnyi vagyok ebben az univerzumban.
Álmaim szárnyán elrepülnék csodálatos világokba, visszatérnék az ídősíkon olyan helyekre, olyan időkbe, miket nem írnak le a történelemkönyvek...

Bizonyos szövevényes történések, melyeket mégoly tiszteletreméltó elnevezéssel kell hogy illessünk, elnémulnak; mások ellibbennek; didergőzve fölmagasulnak. A jázmin illata – víz az éj s a kavicsok közt – a földre bocsátja hódolatát; míg a hegyoldal birodalma nyüszít s tombol, a szarvasok bájai keccsel fulladoznak s enyésznek el...

E fiatal leány, sudár tagokkal és borzongón kék szemekkel, ős Mezopotámia szülötte – a Múzsa.
E sötét ifjú – ki ganümédeszi tökélyből meríti ihletét – s tisztelője valamiféle kicsapongásnak, a romlott méltóságnak – az angyal.
Úgy van, bizonyára angyal, gyönyörű angyal, a végtelen síkok és galamb lepte földségek vándora, a Múzsa védelmezője...

Ó, a bárány! A rózsás mellek, verejtékes, sárgán izzó szemek! A holdak! Kínzóan szép testek, a vámpír lakomája, aki a Géniusz!
Menekülni! Őrjítő leheletek nyomomban, a város éjszakái. Én, aki bizonnyal elfeledtem az erdők nyugalmát s a vidék csendjét, engem ki kárhoztathat arra, hogy a rémülettel felfalasson? – menekülni!...

A mangalicák, akikre az Eu-s szabályok nem vonatkoztak mivel Hungarikumnak lettek minősítve, a Világörökség részét képezték itt hallottak arról először, hogy a nyugati disznók nem esznek moslékot. Játékot kapnak. Klimatizált ólakban élnek és televíziót nézhetnek. Az ő ridegtartásuk balkáni állapotokat tükrözött. Sebtében megalakították a Magyar Mangalicák Szövetségét (M: M: Sz), vezetőjüknek egy hároméves kant választottak Hurka Benőt. Személyében egy a sertések érdekeit képviselő radikális...

Különös regények íródtak azokban az időkben, mikor még kietlen volt a föld, s liánok sem lengtek alá az őserdő fáiról. E távoli emlékezet vásott fogakkal mart belé egy nap. Elveszítve szerettei kegyét, asszonyai gyöngédségét, az öröklétet kapta osztályrészül. Eltorzult arccal, vicsorogva szelte a dzsungel alaktalan éjszakáit. A napvilágot nem szenvedhette, a fény megölte, rothadása megviselte volna… de elrejtették!...

Ez itt a város, benne félszegen ődöngő pár a szeretet burkában. Gőzölgő fénygömbök ívet vonnak a tornyok és a park ágyásai között. A kelyhek és a tulipánok - szökellő vágyak, a délelőtt csókjai talán? - a lávaöblöket ringatják, míg vaksi tengerszemek az achát és az olaj színeiben fortyognak...

Amiben van is valami, hisz olyan ez a beigli, mint a novemberben kivágott luc, mire a szobába, vagyis az asztalra került, egyformán hullatja magát, ki levelét, ki morzsáját.
A gondos asszony tehát beiglit süt, mégpedig Szenteste délelőttjén, hogy a kelt tészta illatában díszítsük a fát, ami magától persze nem öltözik, segítenünk kell neki, és amire a férfi már nem ér rá, hisz ő a dermesztő hidegben megfaragta a fa törzsét, talpba erőszakolta, becipelte és kikötötte...