Egyéb történetek - 160.oldal

Nem is oly rég azt mondták rám, átlagos vagyok. Nem ismerjük egymást, alig beszéltünk két szót, de ezt mondta. Eleinte megdöbbenve álltam a hír előtt, nem tudtam, mire véljem ezt. Méghogy én átlagos...

A többiek ismét összetömörültek, kezdett visszatérni beléjük az önbizalom az információk hatására. Mónust elrabolhatták, de ővelük nem fognak tudni semmiféle aljas praktikát alkalmazni.
A francba! Nem írtam oda, hogy ködformába is át tudnak alakulni!, kapott észbe dühösen Kázmér, és a homlokára csapott. Majd ha észreveszem, kiáltani fogok.
- Mi van, bakker? – kérdezte aggodalmas arccal Takács.
- Semmi – legyintett Kázmér. – Ha harcra kerülne a sor, kövessétek az én...

Mi hiányzik manapság? Mihez vezet ez az egész - és most talán furcsa hogy pont a hip-hop szcénát hozom fel - de ez bármi más területen is így működik? Kérdem én, nem áll másból az életünk, minthogy FUBU gatyában, szotyit rágcsálva, köpködjünk a saját szüleinkre? Hogy ami manapság kulturális örökségünk, azt magasról lesajnáljuk? Hogy hiába a sok álszent okító jellegű duma, csak-csak nem értjük meg mi az amiért érdemes élni?...

- Szóval erről van szó. Ti nem mészároltok le senkit valójában… illetve, na, nem a hagyományos értelemben.
- Így van – bólintott a tündér. Mosolygott, megpróbálta eloszlatni kissé Kázmér bizalmatlanságát, félelmét, megpróbálta jókedvre deríteni. De Kázmér arca szikár maradt, a kegyetlen mosoly nem sok jót ígért.
- Ehelyett elveszitek a tudását, és ami megmaradt belőle, azt átbökitek a francba, valami másik bolygóra, vagy másik dimenzióba…
- Nem egészen – mondta a lány,...

Végül rákattintottam, úgy éreztem, el kell mondanom neki, hogy vártam rá, és nagyon szeretem. Megismert, hosszú beszélgetés után elmondtam, mit érzek iránta. Meglepődött. Aznap egész éjjel "beszélgettünk". Elmondta, hogy megkedvelt, és találkozni szeretne velem. Nem akartam hinni a szememnek... a nagy Ő... találkozni akar velem?! De minek, hisz van barátnője két éve...! Nagyon boldog lettem, persze belementem...

A völgyben ketten masíroznak, megemelt fejjel, szinte bűnösként. Arcuk sötét tó a nap fényében. A kürtöket nem hallják, az élet zörgését, kincsek csörgését sem. Aligha élnek – a sár mocsárrá válik talpuk alatt, bőrükön férgek hadának nyüzsgése. A szentek előttük megjelennek...

Forró szél sikolya hallik a szentségtelen föld felől. Iszonyú virágok sarjadnak a színtelen, kérges talajból. Vizet sehol nem lelni; a bálványok mozdulatlansága némi teátrális ízt kölcsönöz az egyébként érdektelen eseményeknek.
Tovább fogom álmodni, tovább ezt az álmot...

A látvány gyönyörű volt: a felhőkarcolók minden kis ablakából fény szűrődött ki. Az ég sejtelmesen felhős volt, csak néhol bukkant fel néhány csillag. Akár az elméjében. A sűrű homályban motoszkált valahol az érzelem. A remény éltetője. Egy emlék oltalmazója. Hallotta a sírást, a szívdobogást, minden szót...

Sűrű szénfüst – szövete ágnak és árnynak – egy hóesés gyarló illúziói; kiterítik lepleiket a semmi parttalansága és a Természet csalafintasága felett, utat mutatva ezzel a jövendő teljességhez, mit elképzelni is tékozlás, noha a legmegbecsültebbek közül való. Miért is fájlalnunk bármi áligazságot? Szolgálói vagyunk a boldogságnak, s lekötelezettjei mindennemű álomnak és tévelygésnek, amit eldobunk majd egy napon. Hanem egyelőre a gyönyörűség, amit múlt és jövő nem remélt, amit mi sem reméltünk!......

Itt a Karácsony, olyan rég várom. Máskor is adok szeretteimnek, de most mégis sokkal meghittebb ez az egész. Vannak, akik nem szeretik, s nem értik mire jó ez. Azoknak ez nem ünnep. Csak egy nehezék. Még egy gonddal több. Nekik. Pedig szerintem nem az ajándékról kell ennek szólnia. Ezt sokan mondták már, s közhellyé vált, de nagyon is igaz...