Egyéb történetek - 149.oldal

A tökéletesen visszafogott szárnyasban hihetetlen tudás lakozik. Igaz, a madárénektől zengő erdő már sokat kopott nyár közepére fényéből és ezek a mesterek sem ontják szívből, lélekből mindenkit és mindent letarolva fülbemászó egyéniségünket formáló változatos strófáikat, de ettől függetlenül nem lehet az ilyenkor már csendes szólistára másképp felnézni, mint Európa egyik legváltozatosabb hangú madárdal virtuózára...

Gyakran szembesülök azzal a szomorú ténnyel, miszerint többen gyűlölik a 90 cm hosszú madarat, mint ahányan ismerik. A horrorfilmekbe illő történetekről híres rémség messze nem szolgál rá a rosszhírére. A horgászok gyakran orrolnak rá, mivel nem vegetáriánus. Ez bizony igaz, jelentős halmennyiség csúszik le a torkán, de bevallom nem értem a pecásokat...

Szeretem őt. Tagadom, mindenki előtt tagadom, de szeretem őt. Két éve ismerkedtünk meg egy szilveszteri bulin. A legjobb barátnőmmel, Domival készülődtünk már egy órája, hogy jól nézzünk ki. Ez Dominak nem okozott nagy gondot, mert ő amúgy is szép volt, az alakja is jó volt. De én, áhh, mindig feszélyezve éreztem magam, minden buliban. Ritkán találtam olyan ruhát, ami tényleg jól állt volna rajtam...

A városi parkokban sétálva nem nehéz megfigyelni, miként a pöttömke, látszólag árván és tétlenül türelmetlenkedik a bokrok közelében, míg végre megérkezik az egyik szülő csőrében egy csokor finomsággal és nyújtja át gyengéd mozdulattal a folyton éhes fiókáknak. Képzelje el, Kedves Olvasó, a tudósok tettek egy kísérletet. Mesterségesen teletömték egy fiatal madárka hasát. Amikor a szülők megérkeztek és porontyuk nem tátogott élelmet követelve, kilökték a fészekből...

- Nem bírom... nem... be kell mennem a... a vízbe... - mondta ösztönösen, majd elindult a víz felé, de ekkor valami rettentőt vett észre: valamit húzott maga után a földön, ami viszonylag nehéz volt. Hátranézett: és egy zöld farok volt az!
Shannon akkorát ordított, hogy a távolban legelésző, tehénszerű állatok odafigyeltek.
- EZ MEG MI A FRANC?! - és ekkor vette észre, hogy ő már nem ember, hanem: egy krokodil...

A kanyargó jéggé dermesztett út viszont hívott minket az előttünk álló területek meghódítására. Így hát újra kopogtatni kezdtük bakancsainkat és haladtunk a hideg világban. Balra a Duna mellékágaiban hófehér nagykócsagok türelmesen ácsorogtak az 1-2 fokos vízben. Szárcsák nagyobb csapata úszott el előlünk. Távolban tőkés récékből álló csoport közé kis bukók keveredtek és így tették változatossá, izgalmassá a tájat...

- Jöjjön hát, aminek most jönni kell! - kiáltott Dávid. Az ajtót megragadta, és kihúzta. A disznó, aki már felébredt, mint a torpedó szaladt ki az udvarra. Elhúzott Peti és Norbert között, akik csak néztek a meglepetéstől. Andris felé száguldott, aki éppen a perzselőt gyújtogatta.
- Ne félj Andris! Megmentelek! - kiáltott hősiesen Zsolt, és a disznó felé hajította a kését...

Nézlek végtelen álmodban. Melletted vagyok, ágyad fejénél… Hosszú, piros-fekete tunikát viselsz, a felsőrészén hímzésekkel. Virágok, azt hiszem, de nem nézem őket. Búcsúzom tőled az utolsó búcsúval, babácskám…

Szerinted ezt sajnálni kéne?
- De hát a vágóhidaknál nem gorillákat vágnak le, hanem teheneket. Tehetetlen, növényevő állatokat.
- Ugyan már... az embernek meg kell szereznie az ételét. Ugyanezt csinálja az összes többi ragadozó állat is, és azokat még sem szólja meg senki.
- Lehetne enni csak növényeket... - vetette föl a feleség ártatlanul...

Az életnek sincs célja. Teljesen véletlenül alakult ki, bár én, aki hiszek a véletlenekben, ezt könnyen elfogadom, de akik az előre megírt sorsban hisznek, vagy a hívők, nem hiszem, hogy megbékélnek ezzel a gondolattal. Pedig így van. És ezt el kell fogadni. Az élet - nem győzöm hangsúlyozni - csak egy melléktermék. A Világűr boldogan meg lenne nélkülünk is...