Egyéb történetek - 149.oldal

Szeretem őt. Tagadom, mindenki előtt tagadom, de szeretem őt. Két éve ismerkedtünk meg egy szilveszteri bulin. A legjobb barátnőmmel, Domival készülődtünk már egy órája, hogy jól nézzünk ki. Ez Dominak nem okozott nagy gondot, mert ő amúgy is szép volt, az alakja is jó volt. De én, áhh, mindig feszélyezve éreztem magam, minden buliban. Ritkán találtam olyan ruhát, ami tényleg jól állt volna rajtam...

A városi parkokban sétálva nem nehéz megfigyelni, miként a pöttömke, látszólag árván és tétlenül türelmetlenkedik a bokrok közelében, míg végre megérkezik az egyik szülő csőrében egy csokor finomsággal és nyújtja át gyengéd mozdulattal a folyton éhes fiókáknak. Képzelje el, Kedves Olvasó, a tudósok tettek egy kísérletet. Mesterségesen teletömték egy fiatal madárka hasát. Amikor a szülők megérkeztek és porontyuk nem tátogott élelmet követelve, kilökték a fészekből...

- Nem bírom... nem... be kell mennem a... a vízbe... - mondta ösztönösen, majd elindult a víz felé, de ekkor valami rettentőt vett észre: valamit húzott maga után a földön, ami viszonylag nehéz volt. Hátranézett: és egy zöld farok volt az!
Shannon akkorát ordított, hogy a távolban legelésző, tehénszerű állatok odafigyeltek.
- EZ MEG MI A FRANC?! - és ekkor vette észre, hogy ő már nem ember, hanem: egy krokodil...

A kanyargó jéggé dermesztett út viszont hívott minket az előttünk álló területek meghódítására. Így hát újra kopogtatni kezdtük bakancsainkat és haladtunk a hideg világban. Balra a Duna mellékágaiban hófehér nagykócsagok türelmesen ácsorogtak az 1-2 fokos vízben. Szárcsák nagyobb csapata úszott el előlünk. Távolban tőkés récékből álló csoport közé kis bukók keveredtek és így tették változatossá, izgalmassá a tájat...

- Jöjjön hát, aminek most jönni kell! - kiáltott Dávid. Az ajtót megragadta, és kihúzta. A disznó, aki már felébredt, mint a torpedó szaladt ki az udvarra. Elhúzott Peti és Norbert között, akik csak néztek a meglepetéstől. Andris felé száguldott, aki éppen a perzselőt gyújtogatta.
- Ne félj Andris! Megmentelek! - kiáltott hősiesen Zsolt, és a disznó felé hajította a kését...

Nézlek végtelen álmodban. Melletted vagyok, ágyad fejénél… Hosszú, piros-fekete tunikát viselsz, a felsőrészén hímzésekkel. Virágok, azt hiszem, de nem nézem őket. Búcsúzom tőled az utolsó búcsúval, babácskám…

Szerinted ezt sajnálni kéne?
- De hát a vágóhidaknál nem gorillákat vágnak le, hanem teheneket. Tehetetlen, növényevő állatokat.
- Ugyan már... az embernek meg kell szereznie az ételét. Ugyanezt csinálja az összes többi ragadozó állat is, és azokat még sem szólja meg senki.
- Lehetne enni csak növényeket... - vetette föl a feleség ártatlanul...

Az életnek sincs célja. Teljesen véletlenül alakult ki, bár én, aki hiszek a véletlenekben, ezt könnyen elfogadom, de akik az előre megírt sorsban hisznek, vagy a hívők, nem hiszem, hogy megbékélnek ezzel a gondolattal. Pedig így van. És ezt el kell fogadni. Az élet - nem győzöm hangsúlyozni - csak egy melléktermék. A Világűr boldogan meg lenne nélkülünk is...

Az Élet két dologból állt: Élőhely és Élőlények. Az Élőlények tudatosan cselekedtek mindennapjaikban. Az Élőhely pedig nem volt más, mint maga a szilárd talaj és kavargó levegő. Egyszerűnek tűnt, mégis szinte lehetetlen volt tökéletesen felépíteni...

A történetet, vagyis hát nem tudom, minek nevezhetném ezt... mindegy maradjunk a történetnél. Szóval a történetet egy Géza nevű 25 éves fiú, ihlette. Az ő életéből mutatok részletet...