Egyéb történetek - 127.oldal

- Rangot akart, pénzt, jutalmat... ilyesmiket. Nem tetszet neki, hogy elhozott, én itt vagyok, jól vagyok, jól tart, ő pedig ezért semmi jutalmat nem kap – Lilith nem hazudott. Épp csak nem mondta el a teljes igazságot. Arra utazott, hogy majd a biztonságosnak tűnő emberi gépezet rombolj magát porig. Az egyik bizalmatlanná válik, a másik terveket sző, egymást fogják el és végül ketten pusztulnak... Lilith pedig lesz a nevető harmadik, aki táncol a romokon...

Szemem lehunytam, csak pár pillanatra, s mikor kinyitottam, tömérdeknyi hattyú táncolt a vízen. Ekkor a hattyú újra fényalakká változott, s kézen fogott. Ekkor minden újra fényes lett, a szürkeség és a feketeség eltűnt. Újra béke honolt a tájon. Átléptem a vízesésen, s beléptem egy… egy meseországba. Amit láttam… leírhatatlan. Csodás volt, egy… egy álom. De csak pár pillanat volt az egész. A fényalak eltűnt, s mesevilágom összeomolni látszott...

Éjszaka volt, sötét, és mély, a fény csak az ablakon át szűrődött be, a szomszéd szobából halk zene szűrődött át. Mikor ez történt velem, egyedül voltam, magamba fordulva, barátok és szerelem nélkül, magányosan. A halk zenét hallgatva szívem nyugodni készült, csak lelkem tombolt, ki akart törni, egyedül volt, nem volt semmije és senkije, a magány vonta magába egész valómat. Nem volt bennem élet. Csak a halál utolsó csókját vártam, de nem jött. Hallottam egy hangot: „Dolgod van még, nem...

Az egész egy szürke falú, üres szobában kezdődött, halk zene szűrődött át a vékony falon, s a nyugalom és a harmónia áradt belőlünk, mert ott voltál mellettem, s sírni nem tudtam, mert boldog voltam, hogy ott vagy mellettem TE. TE, egy igazi barát...

Néha nem is tudom, hogy mit kívánjak az ilyen embernek: hogy maradjon ilyen, mert nem érez fájdalmat, igaz, valódi, zsigerből jövő örömet sem.
Vagy igenis egyszer, csak egyszer érezzen? Az ám, csak ahhoz önmagát kellene saját lelkéhez közel engednie. Csak nem megy neki. Mert az már azzal járna, hogy észre kellene vennie magán kívül másokat is. Felelősséggel kellene cselekednie, nem megfutamodnia, és mindenekelőtt felvállalni, hogy kicsoda is Ő tulajdonképpen...

Eldobtál, elszakadtam tőled, már más karján keresem a boldogságot. Ezt csak az értheti, kit eldobnak így. Én megértettem, mi az igazi fájdalom. Más sötét van, nem tudom, mennyi az idő, nem tudhatom, hisz gondolatom más irányba kalandozott el, nem éreztem mást, de indulnom kéne haza, már rettentő hideg van. De nem tudok mozdulni, haragszom rád, eldobtál, pedig én úgy szerettelek...

Ideje számot adni. Kés mellettem, már csak a sorok, hogy miért, sokan lennének, akik nem értenék, mert csak azt látták, hogy minden rendben van, minden szép és jó, kiváló érettségi, egyetem, nem is akármilyen pasi, nyugodt élet, ami mind egy álarc. Soha semmi sem volt rendben, bár tényleg jól sikerült az érettségi és az egyetemi kezdés, de miért? ...

Puha és nyugodtnak tűnő tél suttogta bele magát a világba hópelyheivel. A kis gyémántok lassanként egymásba kapaszkodva érkeztek meg, hogy az ősz rombolását puha takarójukkal elfedjék. Vörösre csípték orrunkat a hideg mínuszok és a puha csendességben már nem vert zajt ritmusra lépő lábunk. Nem együtt léptünk. Mintha az évszakok kusza egymásutánja valamiféle elmúlást hordozott volna magába...

Szóval ott ült egyedül a parton magába mélyedve elmélkedett arról, hogy mi értelme annak, hogy a világon van. Miért nem tudja kimutatni azt más emberek felé, hogy mit érez, hogy kicsoda ő? Mért nem képes arra, hogy megengedje valakinek, hogy igazán megismerje? ...

Estére egész jól éreztem magam, felvidítottak a barátaim, akikre mindig lehet számítani. Jobban számíthatok rájuk, mint a családomra; nekik fontosabb az, hogy jól érezzem magam, mint hogy ki mit mond. A látszatvilág nem az én világom ...