Esti gondolatok, a magam önző módján

Az elmúlt időben – utóbbi 6 év talán, mely meghatározó volt – nagyon sokat gondolkodtam az embereken, emberi kapcsolatokon, és rá kell jöjjek, hogy olyasmit várunk el munkatársainktól, ismerőseinktől, barátainktól, szeretteinktől,szerelmünktől, amiket mi sem tudunk saját magunk megadni, nem csak másoknak, de önmagunknak sem. Az őszinteséget. Volt egy kimutatás, hogy az ember, napjában hányszor hazudik, és most nem rémlik, de azt hiszem 30 és 100 közé tették a kisebb-nagyobb füllentések számát. És most gondoljuk el, hogy magunknak mennyiszer tesszük naponta?
Az őszinteség kellene, hogy legyen az a tisztelet, ami kijár alapból, és mindjárt rosszul esik, ha mást hazugságon kapunk. Ugye nem gondoljuk komolyan, a gondolatainkban és a hangosan kimondott szemrehányás-özönt?

De igen. Mindig más mércével mérjük magunkat és a másikat, pedig mind csak emberek vagyunk, teli hibákkal, s mégsem azonos a mérlegen a kis számláló.
Mint pl. ma is. Felhívtam valakit – akit egykor a legjobb barátomnak a lelki társamnak nevezhettem talán -, és a kérdésemre kitérő, semmit mondó választ adott, meg merem kockáztatni, hogy támadott. Ő így védekezik. De ki ellen? Nem volt bántó, nem volt sértő, sőt ellenséges sem a kérdésem, s mégis. Ezt váltottam ki belőle. A védekezést. Csak utána gondolkodtam el, hogy nem tőlem félt, hanem saját magától. Attól félt, hogy szembe kell néznie azzal, ami esetlegesen a kérésem/kérdésem eléje helyez. Az igazságot. Engem. Fájdalmas lenne? Akkor engedjük, hogy fájjon. Miért jó, ha egy tüskét hagyjuk nagyon sokáig magunkban elmérgesedni? Mindaddig, amíg már csak nagyon nagy műtét árán sikerülne kiműttetni magunkból? Szakember segítségével? És ez a jobbik eset. Mert sokan inkább hagyják magukban, vagy csak tessék-lássék gyógyítják meg magukat, életük végéig megcsonkítva hagyva azt, ami a legnagyobb kincsnek kellene, hogy legyen: a lelküket. Miért engedjük, hogy évekig fájjon az, amiből kigyógyulnánk 2-3 hónap alatt? Miért szeretünk fájni? És miért sokkal hosszabb ideig, mint amennyit még egészségesen el tud viselni a szívünk? Talán az ember egyik alap tulajdonsága, hogy a saját kárán, a saját fájdalmán, a saját hazugságain keresztül járja meg a számára kijelölt utat?
S ezen döntéseink hány másik embernek okoznak fájdalmat? Észre sem vesszük, vagy csak nem akarjuk észre venni. Mert önzőbbnek lenni könnyebb. Gyávának is. Avagy mindkettő önként vállalt vakság?
Az egyik barátom azt mondja, az önző ember gyáva. Hiszen nem kell semmiért sem felelősséget vállalnia. Nem ígérget, és ha igen, akkor megvonhatja a vállát, ha nem váltja be, mondván: Ki mondta, hogy higgy nekem?
És mikor ezt halljuk egy számunkra fontos személytől, megszakad a szívünk. De nem látja és nem hallja, mert nem akarja, mert akkor talán magába nézne és észrevenné, hogy fájdalmat okozott. Lelkiismeret-furdalás. Gyűlöletes érzés, de az önző számára ismeretlen.
Elhatárolódik, és ítélkezik, mert az könnyen megy neki. Pedig olyan, mint, ha valaki a cseresznye ellen apellálna, holott még sose meg sem ízlelte azt.
Teszi mindezt mellkas döngetve, nagy szájjal, beton-konok eréllyel, erőszakosan, pedig fogalma sincs mi ellen/mellett tüntet.

Néha nem is tudom, hogy mit kívánjak az ilyen embernek: hogy maradjon ilyen, mert nem érez fájdalmat, igaz, valódi, zsigerből jövő örömet sem.
Vagy igenis egyszer, csak egyszer érezzen? Az ám, csak ahhoz önmagát kellene saját lelkéhez közel engednie. Csak nem megy neki. Mert az már azzal járna, hogy észre kellene vennie magán kívül másokat is. Felelősséggel kellene cselekednie, nem megfutamodnia, és mindenekelőtt felvállalni, hogy kicsoda is Ő tulajdonképpen.
Persze, belenéz a tükörbe, és azt mondja: „Igen, én, én vagyok, ki is lehetnék. Tudom, hogy hívnak, mit szeretek, mit nem. Csak együtt érezni nem tudok. Tudom, hogy mit tennék - mondjuk Kata – helyében, aki csalja a párját, vagy nem „rinyálnék” egy elmúlt szerelmen már 2 hónapja, mint Endre, hanem túllépnék rajta. S különben is miért gyászolja Béla az apját? Jobb neki, hogy meghalt, már nem szenved. Ha az én szüleim meghalnak, nem fogom sajnálni, jobb nekik ott”.
És itt meg lehet kapaszkodni, valós mondatok egy ember szájából, akit még sosem csaltak meg, akit még nem hagytak ott, mikor Ő még halálos-szerelmes volt, és nem halt meg sem az anyja sem az apja.

Bosszankodjam vakságán? Próbáljam meggyőzni? Mit kívánjak neki? Hogy csak egyszer legyen annak a helyében, akinek az érzései felett éppen ítélkezik?
Kívánjam neki a fájdalmat? Csak, hogy bölcsebb legyen?
Vagy irigyeljem, hogy Ő még sosem fájt úgy igazán?
Ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi jó neki?
De ki Ő, hogy ítélkezni merjen az én érzéseim felett?
Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek országa. Vajh’ Jézus kikre gondolt?
Rájuk? Vagy azokra a szellemileg visszamaradott emberekre, akik nem képesek önmaguk ellátására sem?
Vagy azon egyszerű emberekre gondolt – és itt nem a lelki egyszerűségüket, hanem lényük tisztaságát értem -, akik örülni tudnak egy út mellett virágzó pipacsnak?
Kikre gondolt?
Ki adja meg nekem a választ?
Ki oly bölcs, hogy mindent tud?