Egy életen át (kísért a múlt)

Barátok voltunk, jóban és rosszban, nincs, ami minket már elválaszthatna. Álmaimban mégis magány szövődött, amit csak TE tudtál keresztül törni. Te. Te! TE! Egy álmom most elmondom neked, ami egy életen át bennem marad, mert nincs ennél mesésebb egy lény életében.

Éjszaka volt, sötét, és mély, a fény csak az ablakon át szűrődött be, a szomszéd szobából halk zene szűrődött át. Mikor ez történt velem, egyedül voltam, magamba fordulva, barátok és szerelem nélkül, magányosan. A halk zenét hallgatva szívem nyugodni készült, csak lelkem tombolt, ki akart törni, egyedül volt, nem volt semmije és senkije, a magány vonta magába egész valómat. Nem volt bennem élet. Csak a halál utolsó csókját vártam, de nem jött. Hallottam egy hangot: „Dolgod van még, nem mehetsz el, dolgod van”.
Gondolatom elkalandozott, ki lehet ez, s miért beszél így. Nekem, dolgom? Vajon mi lehet? Egy lánynak, akit senki nem keres, aki egyedül van, magában, egymagának, senki nem számít rá, s ő senkire sem számít. Mi dolgom lehet? A halk zene nyugtató volt. Álmaimban magány szövődött, ami egész életemre kihatott. Egy áttörhetetlen köd, melyen túl várna rám a világ, a fény, a boldogság, a barátság, a szerelem. Egyszóval: Minden! De nem mertem mozdulni, bezárkóztam, beburkolóztam a szürke ködbe, melyből akkor már nem volt kiút. Csak befelé tudtam már mozdulni, érzéseim elfojtottam, könnyeim akkora már elfogytak. Senki voltam. Senkinek nem kellettem már.

Akkoriban így éreztem. S az áttörhetetlen szürkeség majd megfojtott, s én vártam azt az utolsó csókot, a halál csókját. Féltem, sosem jön el magányos életembe. Betörni készült, már-már elemésztett, elvitt, amikor magányos, sötét életembe a fény tört be. Betörtél Te. Te voltál a fény, te voltál a minden. TE voltál nekem, akkor, ott, egyedül, s rád számíthattam. Szerettél, szerettelek. Így volt ez, így van. S talán így is lesz, de a jövőt nem tudhatom. El nem tudom mondani annak, aki még nem érezte, milyen az, ha egy társ, egy szeretett és szerető társ az életedbe lép. Nekem Te voltál a legtöbb, az egyetlen, a minden, a barát, az élet. S mikor a tükörbe néztem, már nem egy szürke senkit láttam, hanem egy színes valakit, akit szeretnek, s akinek van kit szeretnie. Barátok voltunk, jóban és rosszban. Álmaimban már téged látlak, s a magányt együtt, közösen áttörtük. Itt vagyunk, egymásnak, egymásért. A fény az egész szobában uralkodik már, de a szívünkben örökké itt marad, ha az este le is száll. Te maradsz nekem már egy életen át. És játszuk az életet, boldogan, együtt, s nyerni fogunk.