Egyéb történetek - 116.oldal

„Te olyan kemény szívű vagy, soha nem sírsz!” Kemény szívű? Nem... nem vagyok az... Nem sírok, az igaz. Hogy miért? Nem tudom. Talán már elsírtam az összes könnyemet...

A szobát átható friss őszi levegőnél csak a hidegen villódzó monitor volt borzongatóbb.
…képek...: a meleg mélybarna szemek, az évek során markánssá barázdálódott arc, a játékos göndör fürtök, és a mosoly, ami tetőtől talpig volt sose látott és lelket karmoló…
Nem érzett semmit...

A két laktanya és a rendőrség ostroma is megkezdődött, de itt már hozzáértő vezetők irányítottak mindkét oldalon, ezért ezután „csak” néhány könnyebb sebesülés történt.
Rengeteg embert hoztak a kórházunkba. Legalább száz embert –nagy részüket a menekülők taposták össze– nem lehetett csak egy kötözés és vizsgálat után hazaengedni. Mindenki a sebesültek fogadásával foglalkozott. Klárikával mi is beálltunk segíteni, ő kötözött, én az ágyakat szereltem, a beteghordókkal helyet csináltunk....

A városban az őshonos családok döntően Nagy, Szabó, Kiss, Dúll, Vass, Sóvághó Szentjóbi és Szentjobbi nevűek voltak, meglepő de ez a nyolc név viselői alkotják még ma is a lakosság kétharmadát. A nevek (főként a ragadványnevek) beszédesek voltak, a protestáns hajdúk a leszármazottai a nevük elé a hadnagyuk (illetve seregük) nevének első betűjét kapták (G Nagy, Cs Szabó, stb.), a Szent László által telepítettek voltak a Szentjóbi vagy Szentjobbi nevűek. A régi gyüttek (beköltözők) is kaptak...

Alig koccant pár marék dió a többi tetején, kutyám megint elém telepedett. Most hátsó lábaira ülve feszített, és így körülbelül egy magasak lettünk. Átölelve, rajta keresztül szedegettem tovább, miközben lelkesen énekeltem neki, hogy: Mackó, Mici a mackó… , de nem bánta, pedig azt mondják, az kutyák füle érzékenyebb, mint az emberé...

Gábor azon találta magát, hogy egy, az Újpest-központi metrógarázsban keresztbeállított metrókocsit támasztja a hátával. És nem csak ő, hanem több száz másik ember is. Egy mellette lévő férfi ordított az előbb. Nagyon izzadt, véres volt az arca. Ekkor valami lökött egy hatalmasat a metrókocsin...

Magamhoz húzom a kisbocs fejét, lágy csókot lehelek homlokára, s az arcomat is a sűrűbe fúrom. Két kicsi könnycsepp hullik le, s csöppen le az ezüst vízbe, finoman fodrozódik a vízöntő kútja...

Nézőpont kérdése, hogy ki a normális és ki nem. Nem kellene a 16 éves tiniknek pszichológushoz járniuk, mert egy magányos napon felvágták az ereiket. Ezen a napon jöttem rá, hogy utálom az embereket, egyszerűen megvetem őket. Szégyellem magam, hogy én is ember vagyok...

Ma a Szütymütyökről fogok eszmét futtatni. A szütymütyök a pszichológia tanárom elméjében létező, az izébizék családjába tartozó micsodák. A mi érzékelésünkön kívül eső kis lények ezek, de én tudom, hogy néznek ki. Azért, mert a pszicho tanárnő olyan élethűen vetíti ki képzeletében élő lényeit, hogy azt rajta kívül csak én nem látom. Illetve látom. De más is. Mit akarok? Ja, szóval látom őket...

Amikor mentem hajnalba haza, mondta, hogy majd felhív és megbeszéljük a dolgokat. Természetesen nem hívott. Tudtam, hogy nem fog. Hazudott. Egy világ dőlt össze bennem. És csak azt kérdezgettem magamtól, hogy tényleg ennyire nem tud megszeretni? Ennyire rossz vagyok neki? Ennyire nem érek semmit? ...