Erdélyi útiképek

Erdély, Erdély,
suttogtam magamban,
vággyal ízlelve a szót,

Erdély, Erdély,
vágy, álom és a múlt:
vetett már az idő ősz hajszálakat,
s ért belőle visszatérésvágy.

Útra keltem hát.

Keresve vesztett szerelmet,
múlt ifjúságot,
alig ismert hazát,
földeden sors titkát keresve.

Arad

Nincs már szabadságunk,
csak dupla rács mögött,
a kő, melyen áll,
durván faragott,
síró szeme sem minket néz,
hanem hivalkodó lepedő szobrokat.
De él a magyar!
Hiába csépli Isten vagy sors büntető keze,
megmaradt a szó s az iskola,
s koszorú nő a piszkos föld alól.

Lippa

Régi írások bölcs malaszt szava,
ha kardot emel magyar a magyarra,
nap mint nap kopunk,
nap mint nap fogyunk.
S már nem hangzik magyar szó
a lippai vár alatt.

Hargita határán

Mint akinek kést döfnek lelkébe,
úgy jöttem hozzád, Hargita,
mert a városokban csak idegen név fogad,
de elértem hozzád, Hargita,
s határodon a szó újra magyar.
Nem becézlek,
nem mondom, hogy édes
vagy drága vagy nekem,
hogy érted élek és halok,
mert az ember nem becézi azt, akit szeret,
s nem használ nagy szavakat,
hisz a legszebb szó úgyis a neve,
ezért mondom csak így:
Erdély, s Hargita.

Udvarhely

Fogyhat a székely,
de rab nem lehet.
Gúnyolja magyar,
lövi a német,
pusztítja oláh,
de meg nem töri.
Veszett Kolozsvár,
Arad is idegen,
Váradon Szent László hiába bolyong,
de Udvarhelyen nyílnak a csíki virágok,
bronzba öntve őrzik a hősök Transzilvániát,
s ki útra kelt, benne otthonra lel.

Csíksomlyó

Szűz Mária, nálad béke van.
Nem látni jöttem
barokkos szobrod rikító színeit,
nem jöttem, hogy kényszerítselek,
imáim vidd az Úr elé,
nem jöttem,
hogy régi harcok emlékét idézzem,
nem vágytam búcsújáróhelyek
vattacukor ízű giccseit,
csak azért jöttem,
mert tudtam hogy itt vagy
s századok óta hallgatod népem keserveit,
s reményeit.
Kérlek, hallgass meg engem is!
Nem remélem,
hogy kegyes hagyomány szerint
imám hamar teljesül,
de jól esik beszélnem,
s tudnom,
hogy szavam nem hull az üresség felé.

Szent Anna tó és a balladák

Szép vagy Erdély,
de erdeid dermesztő meséket teremnek,
felhőidből véres könny pereg
s dalaidtól homályos a szem.
A királyfi örök álmot alszik,
harcosok karja lehanyatlik,
s élve temetett szüzek
ajkai csókra nem nyílnak sosem.
A fog csikordul
s égre néz a szem,
mert feketébe hajolhat a mese,
gerincet morzsolhat sors keze,
keserű lehet a kenyér,
de van még akarat,
s ha kitart a szív, bár reménytelen,
lesz magyar jövő a Kárpátok alatt.

A Hargitán

Messzi tájakon eget döfnek a hegyek,
nálad, Erdély, egybesimul a föld s az ég.
Máshol komor szikla zárja az utat,
itt fenyves s boróka hívogat,
nem halott követ kell hódítani,
hanem élő tájjal válik eggyé a lélek.
Csúcsodon, Hargita,
furcsa imazászlók:
nincs rajtuk kérés, könyörgés,
három szín csupán.
A szó: fölösleges,
helyettük kereszt s kopjafa.
mert így teljes az élet:
a halál jele remél feltámadást.

Csíki lányok

Csodaszarvas táncolt a hegyeken,
patája csillagport szórt szerteszét
- ezért szépek a csíki lányok
Hegyi patak vize tiszta,
örökké élénk, örökké változó
- ezért szépek a csíki lányok
A fenyvesek fája egyenes,
s az égre tör
- ezért szépek a csíki lányok
Hegycsúcsokon állva nincs határ,
s merre a szem ellát, végtelen a tér
- ezért szépek a csíki lányok
Paripa szabadon vágtat,
sörénye, mint zászló lebeg
- ezért szépek a csíki lányok
Erdőben járva átölel a csend
s az élet dalát dúdolja a lélek
- örökké szépek a csíki lányok

Békás-szoros

Miért nem láttad, Wagner, Erdély hegyeit?
Lett volna-e belőle új diszharmóniád?
Mit írtál volna,
ha egyszer itt éled át a vihart,
mikor az ég és föld megremeg?
Walküreid lovaglása vadabb lett volna?
Wotanod méltóságteljesebb?
Őrizte volna a Körös Rajna kincseit?
Másképpen hömpölygött volna
a Grál-legenda,
ha itt kóstoltál volna forrásvizet?
Zsenid mit alkotott volna
Békás-szoros szurdok mélyiben?
Meg tudtad volna énekelni,
mit rejt az erdélyi kisvilág?
Tündéreink ajkát töri a "hajatoh",
s hőseink nem véraranyat,
életet vesztenek,
sorsuk kopás és feledés.
Meg tudnád írni ezt is?
Vagy csak állnál, csodálkozva némán,
hogy van még emberi,
mit istenek fényébe
nem tudsz vonni te sem?

Király-hágó

Boldog kor,
mikor még mondhattad: ez még magyar,
a túlsó rész már Erdély!
Egyik oldalt még érzed a fenyvesek illatát,
másik oldalról üzen Várad,
s talán a maradék ország.
Ti őrült városi istenek,
kik szerint rossz úton jár a dal s a világ,
ha nem hagyja el régi, kipróbált útjait,
kiknek Erdélye a Riviéra,
s a székely csak román,
kik nyújtjátok a szavak végét,
s tiltjátok a hétszer vágott mezőt:
mondjátok, ha mégis erre visz utatok,
nem álltok meg egy pillanatra,
látni a régi,
a szép,
a kettőnek mondott,
a vesztett hazát?
S szemetek nem furcsán bizsereg,
könnyet érlelőn?
Nézek nyugatra: ott túl a határon
vár az otthonom,
nézek vissza: itthon voltam itt.
Megyek,
de lelkem egy része itt marad,
s adná az Úr, hogy lenne visszatérés!

Nagyvárad

Szent László,
mondd, tényleg erre vezetett a szarvas?
Mert én nem láttam nyomát.
Volt sok autó, piszkos ház,
tört ablak zsinagóga falán,
szétvert várfal panelház okán,
templom, hagymakupolás,
segítőkész román
(merjem mondani: oláh?),
halk szavú magyar
de csodaszarvas arra egy se járt.
Néha-néha, egy-egy pillanatra,
láttam, mert akartam,
szebb korok nyomát,
de keserves volt az ébredés.
Itt a folyó,
melyet verselt Ady,
s túl a székesegyház,
de a felhőkön isteni jel nem tör át.
Szent Királyunk mondd,
hová tűntél?
Miért nem jössz elő,
hogy nem csatabárddal,
de hittel és imával,
gyermekáldással
s lélek erejével
védd a nemzeted?

Eszembe jut ifjúkorom,
messze, a vizek városa,
hol könnyű a lányok kacaja,
gazdagabb az élet
s tisztábbak az utcák:
ott őrzik most hermád.
Kicsiny kápolnában,
merev szemmel nézed
a boldog püspök sírját.

Kezed már nincsen,
tán nem volt arany elég,
vagy félt a művész kart adni neked,
hogy törpe utódok közé ne üthess,
mocsarukba ne kavarjon nemes dühöd,
megzavarva az üzletmenetet?
Ott nézel mozdulatlanul,
veled szemben a szarkofág.
Te vagy a hősi múlt -
ő a halott jelen.

Határ

Durván román vámos kiált,
jobb, ha szűkölsz,
hogy megmaradj,
örülj, hogy nem vernek,
mint a régi szép időkben
tették társaiddal,
csempésző út során.
Túl más a zászló,
s István koronája jelzi:
a harmad megmaradt,
hogy van még biztos otthon,
s van még érkezés.
Lesz még visszaút?
Mérve nem kilométerben
s nem évben,
mert az idő egysodrású csak,
hanem igazságban és szeretetben,
nem kiszedésben, hanem ültetésben,
nem rombolásban, hanem házépítésben.
Ha Erdélyre gondolok,
gyermekarcot látok,
gyermekeimet, kik nálad vannak, Uram,
kikre néma volt az áldás,
mert talán túl kevés volt az angyal,
kik dicséretükkel
romlott világ ellensúlyát adják.
Talán Erdély is ezért veszett,
mert nem volt elég a könny,
hogy lemossa szennyes bűneink.
De ha egyszer túlcsordul a mérték,
lesz még gyermekkacaj havas hegyeken.
Úgy legyen!

Reményen benned van, Uram.