Ami volt, s ami van

Csillag volt éjjelente a sötétlő égen,
Élet volt a semmiben, a kietlen vidéken.
Eső volt nagy szárazságban a lekókadt virágnak,
Védője volt háborúban a szeretett hazának.

Ő volt a csend a féktelen zajban,
Ő volt a megoldása ezeregy bajnak.
Ő volt a kulcs törhetetlen lakathoz,
Ő volt a minden, és nekem elég volt.

Ő jelentette a levegőt, ami nélkül élni nem lehet,
Ő jelentette a fényt, ami megvilágította az eget.
Miatta volt érdemes reggelenként felkelni,
Miatta éreztem úgy, hogy nem is fáj már semmi.

Jelenléte adott erőt nehéz helyzetben is folytatni,
S addig még kimondatlan szavakat segített kimondani.
Szíve az én szívemmel együtt dobbant,
S a vágy bennünk szinte egyszerre lobbant.

Egy csepp volt a tengerben, de nekem mégis csak az egyetlen,
Egy bizonyos, kit mindennél jobban szerettem.
Ő volt szívem zárjának nyitókulcsa,
Ő volt ajkaim mosolyra fakasztója.

Szeme, akár a gyémánt, úgy ragyogott,
És csak egyetlen mosolyától szépnek láttam a világot.
A méznél is édesebb ajkaival perzselte az enyémet,
Ő volt az, kit tiszta szívből, s feltétel nélkül szerettem.

Hogy mit jelent ma?

Elérhetetlen vágyálom, mi kell is, és egyben mégsem,
Féktelen szenvedély, melybe szívem már belehalt, testem még nem.
Ő az, kire pozitívan, és negatívan egyszerre gondolok,
S kinek neve hallatán szívem még most is hevesebben dobog.

Egy valaki, kit rajongással szerettem,
S mára már miatta rengeteg könnyet ejtettem.
Gyönyörű percek, s mérhetetlen szenvedés:
Ez minden, mit tőle kaptam, nem sok, de nem is kevés.

Most áltata tapasztaltam az életet,
És ezért csak hálás lehetek.
Nyújtott nekem mértéktelen sok boldogságot,
Megtanított szeretni, egyedül feledni nem tudok.

Most ő az egyetlen felleg a tiszta, kék égen,
És még mindig csak egyetlen csepp az óriás tengerben.
Eddig ő volt ajkaim mosolyra fakasztója,
Most inkább úgy emlegetném, mint könnyeim megindítója.

Már nem ő a levegő, aki nélkül élni nem lehet,
Megtanultam lélegezni nélküle... és megy.
Miatta érzem, hogy fáj a kis szívem,
De felkelek reggelente, nem miatta, és nem is érte.

Félreismertem, nem az, akinek én láttam,
Hisz ő is csak egy nagy senki ebben a világban.
Én mégis többnek hittem, s nagyot csalódtam,
Szívemet nem egyszer széttörte, s én valahányszor hagytam.

Mára már kihunyt a tűz, mi csak érte lobbant,
Egyedül bánatom parázslik csendben, halkan.
A kegyelemdöfést már jó régen megkaptam,
Hatását csak most érzem, sírok is sokat magamban.

Hogy mit jelentek ma neki?

Talán néha eszébe jutok, talán nem.
Talán néha könnyes a szeme, talán nem.
talán valamikor ő is szeretett, talán nem.
Talán fájt neki, hogy már nem vagyok, talán nem.

Immáron nem keresi a tekintetem, mint rég,
Kerül inkább messzire, tanu rá az ég.
Csepp vagyok a tengerben, de már nem az egyetlen.
Nem csak egy bizonyos, hanem egy lényegtelen...

Elfelejtett mindent, mi velem kapcsolatos,
De ha már mester ebben is, hát tanítsa meg, most!
Ő már nem ismeri azt a lányt, aki én vagyok,
Elköltöztem szívéből. Többé már nincs helyem ott.

Mit jelentek neki? Erre mi a felelet?
Csak egy lány vagyok... Kit gyorsan feledett.
Egy lány, kire nem akar emlékezni,
S ha megkérdezik tőle, hogy ki voltam, a válasza rá: Senki.