Világok találkozása – I. rész

Utálom ezt a sznob világot. A szüleim jogászok és természetesen tőlem is elvárják, hogy ezt a hivatást gyakoroljam. Amikor még fiatalabb voltam, örömmel teljesítettem az irányomban támasztott elvárásaikat, vettem részt a fényes, gyémántoktól csillogó, de sznobságtól bűzlő partikon, ismerkedtem össze mások menthetetlenül idióta gyerekeivel, lehetőleg fiaival, hogy aztán később esetleg a nagy reményeknek eleget téve valakivel véglegesen is összehozzon a sors. Testvérem nem volt, így aztán egyedül vergődtem keresztül a szabályoktól és etikettől agyontűzdelt társasági eseményeken. A barátnőim – amennyire annak lehet nevezni az érdekkapcsolatok miatt kikényszerített érdekbarátságokat – sosem értették mi a bajom, így egy idő után felhagytam azzal a vágyálmommal, hogy megváltoztassam, ha legalább egy kicsit is a körülöttem forgó világot.

Magániskolába jártam, így esélyem sem volt „normális” emberekkel találkozni, partizni meg végképp nem engedtek el, legalábbis 18 éves koromig. Akkor is csak a város legsznobabb helyére, ahol csak és kizárólag a krémek krémje, de lehetőleg annak fiai gondolták úgy, hogy amit művelnek az a szórakozás. Hamar felhagytam ezeknek a helyeknek a látogatásával is, mert mérhetetlenül idegesített az a fennkölt önimádat és az egótól ropogósra vasalt öltöny és szövetgatya mennyiség, amivel itt találkoztam. Hogy arról ne is beszéljek, hogy mennyire sokan voltak humortalan tökkelütöttek és mennyire nem találtam senkit, akivel nem csak a legújabb telefondivatról vagy legmenőbb autóról lehetett fecsegni - ha csaj volt, persze jött a műköröm és a Gucci -, az egymást túllicitáló nyaralási célpontokról és túlzásba vitt „Hogy keféltem magam ezzel és ezzel eszméletvesztésig” történetekről nem is beszélve.

Szüleim persze azt hitték jó kislány vagyok és mindig is figyeltem arra, hogy nehogy megrengessem őket ebben a hitükben. Otthon is mindig szép ápoltan, rendezetten jelentem meg előttük, a szobámra és a stílusomra még akkor sem lehetett kifogást találni, ha éppen lázgörcsben fetrengtem, bár ennek a látszatnak a megőrzésében nagyban segített az is, hogy munkájukból kifolyólag elég sokat voltak távol. Szerencsére. Szerettem őket, hiszem a szüleim, de nem titkolhattam, hogy nagyon jól esett volna egy kötetlenebb, lazább hangulat otthon, hogy az öleléseket ne csak szertartásból, a megfelelő helyen és pillanatban kapjam meg, hanem szívből. De hát ha az ember lánya a kánaánba születik, végül is mit nyavalyog nem igaz? Merthogy pénzünk az volt, de dögivel.

Amivel még meggyűlt a bajom, az a kinézetem. Jobban szerettem volna egy kis szürke kisegér lenni és elbújni a tömegben, de nem elég, hogy természetes, hátközépig érő, dús, mélyvörös hajammal és jádezöld szememmel már eleve elég feltűnő voltam, ehhez még tartozott egy, a genetika által szinte már tökéletesen megkomponált alak is – legalább a melleim nem voltak nagyok szerencsére, de ehhez több, mint formásak. Anyám már kiskorom óta úgy öltöztetett a legfinomabb és legszebb ruhákba, hogy elkerülhetetlen volt, hogy ne rám figyeljen állandóan mindenki, a férfinépet tekintve látens merevedési zavarokkal küzdve, a csajok pedig pulykavörösig izzott fejjel. Plusz hófehér, márványszerű bőr és még hasonló borzalmak – de legalább alacsony voltam, bár ez izgatóbbnak tűnt, mintha egy 180 centis modell lettem volna, ne kérdezze senki miért. Egyszóval „rendkívül” népszerű voltam a társaságban. Jöttek is szép számmal „kérőim”, de mikor már megláttam őket rosszul voltam tőlük. Hófehér, hibátlanra fogszabályozott mosolyok, kigyúrt, bronzosra barnított, szőrtelen vagy gondosan kordában tartott szőrű testek. Így első hallásra jól hangzik, de nem akkor, mikor az is kiderül róluk, hogy saját magukat és főleg a farkukat többre tartják, mint a világegyetem tudósait egy kupacban.

Ha egy ilyennel összejöttem mondván, hogy most már szükségem van egy kis kényeztetésre és szeretetre, általában az lett a vége, hogy az adott srác fogalmai szerint jól meg lettem dugva és legyek lenyűgözve, hogy egy ilyen bika megfordult az ágyamban. Észre sem vették még azt sem, ha nem élveztem el, a lényeg az volt, hogy nekik jó legyen. Dolguk végeztével kipattantak az ágyból, elrohantak lemosni magukról még a szagomat is, majd mikor végeztek a fürdőben nagyon fontosnak tartották a szobámban levő tükörben pucér testüket alaposan és elégedetten végigstírölni, miközben minden szőrszálukat – ha volt ilyen a hajukon kívül – gondosan visszaigazítottak katonás helyükre. „Ugye milyen jó voltam bébi?” jött az elégedett megállapítás anélkül, hogy tényleg érdekelte volna őket a véleményem. Megannyi csalódás után ezeket a „kapcsolatokat” is leépítettem az életemben. Nem hiányzott az ilyen alkalmak utáni sírás, a vágyódás az után, hogy valaki a karjaiba vegyen, simogasson, finom csókokkal borítson és vigyázzon rám.

Mikor felvettek erre a nyamvadt jogi karra, el is költöztem otthonról. Szüleim kicsit bután néztek, hogy miért akarok Budapestről Budapestre költözni, de meggyőztem őket azzal a szöveggel, hogy az ember lányának is meg kell tanulnia a saját lábán megállni és egy saját lakásban élő független nő amúgy is vonzóbban hat ezekre a paprikajancsikra. Ennek köszönhetően szerencsére kiszabadultam otthonról, legalábbis a hétköznapokra. A partikon természetesen részt kellett vennem, csevegnem mindenféle buggyant dologról a sznob néppel, de az, hogy ez által fellélegezhettem, sokat könnyített a helyzetemen. Legalább a saját lakásomban azt csinálhattam, amit szerettem volna és nem kellett megfelelnem a klasszikus szabályoknak, amit a felső tízezer elvárt tőlem.

Mindezeken gondolkozva ültem jelen pillanatban az egyetemen, a második félévben és valami jogi hablatyot hallgattam, legalábbis úgy tettem, mintha hallgatnám, de igazából a termet pásztáztam. Valami érdekes arcot kerestem, de már mindegyik karaktert ismertem. Hamar meg is untam a dolgot és alig vártam, hogy leteljen a másfél óra és elléphessek innen. Jobbomon egyik érdekbarátnőm nyomogatta a hiper szuper telefonját – nemrég lett egy új idióta pasija, azzal telefonszexelnek (írásban) állandóan, hogy idáig éreztem mennyire csöpögősre felizgulta már magát – balomon pedig egy tipikus önelégült adonisz, aki néha rám villantotta hófehér mosolyát remélve ezzel, hogy benedvesedem tőle és esélye lesz meghívni egy kávéra, majd bedönthet az ágyába.  Hát nem lesz.

Amint vége volt az órának gyorsan át is gázoltam a „barátnőmön”, és menekülőre fogtam a folyosó irányába visszakiáltva, hogy „Akkor este!” és már el is tűntem a forgatagban. Parti lesz az egyik csajnál és bár semmi kedvem menni, az ember kénytelen a társaságban rendszeresen megmutatni magát és kapcsolatokat építeni. De előtte még szeretnék pár nyugis órát kis lakásom magányában.

A folyosó persze dugig, alig lehet kettőt lépni – mondjuk a finom magassarkúmban és testhez álló ruhámban amúgy is egy kihívás. Hát nem bukott ki az évfolyam fele? Átfurakodtam a tömegen, mikor oldalról egy akkora lökést kaptam, hogy menten tudtam, itt bizony nagy esés fog következni. Nem éppen komótosan el is kezdtem száguldani a folyosó kövezete felé – hogy a fenébe van itt hely elesni? – mikor váratlanul két erős kar fonódott körém, hátulról ölelve át egész testemet. Ha ez nem lett volna elég meglepő, akkor az mégis az volt, hogy még véletlenül sem úgy fogott meg, hogy a mellemhez ért volna és hátulról sem éreztem egy másik testet a fenekemnek nyomódni. A hasamat és a vállamat karolta át két, kissé barnásabb, de nem szolibarna kéz és finoman visszarántott egyensúlyi helyzetembe, majd rögtön el is engedett. Ahhoz viszont ez a 2 másodpercnyi kontaktus is elég volt, hogy egy nagyon férfias, fűszeres illat csapjon meg, aminek semmi köze nem volt az eddig megismert macsópacsulikhoz. Ez az illat  - ha létezik ilyen – rögtön testem legmélyére hatolt és olyan folyamatokat indított el bennem, aminek semmi közük nem volt az adott szituációhoz.

Megfordultam, hogy megmentőmet szemügyre vegyem, de amivel találkoztam, magam számoltam a legkevésbé. Átható, acélos kék szemek, sötétszőke haj, széles vállak, spártai harcos kiállás és... és természetesen barnás bőr? A másodperc tört része alatt futott át rajtam a felismerés. A cigány. Legalábbis a sok agymosott a karon így hívja. Hallottam róla, hogy felvettek egy roma származású hallgatót is, ami persze az évezred nagy csodájaként vonult be a kar történelmébe, de mint minden csoda, ez is csak három napig tartott. Még életemben nem találkoztam vele egyik előadáson vagy buliban sem. Arra mondjuk nem számítottam, hogy így néz ki, ha már egyszer beigazolódott a létezése! A ficsúrokat is megszégyenítő ápoltság és kínosan tökéletesre vasalt öltöny és ing – még ha olcsók is voltak. De várjunk csak? Kék szemek és szőke haj?

- Jól vagy? – kérdezte kimérten. Uramisten mi van?
- Iiiiiigggeeeen. – feleltem frappánsan. Majd még egyszer végigjártatva rajtam acélos tekintetét kurtán, mosolytalanul bólintott egyet és elviharzott. Fel sem tűnt, hogy mennyien bámultak minket e közben a jelenet közben, és nem is érdekelt. Teljes testemben remegtem és még csak azt sem tudtam miért. Lábaim viszont áruló módon önálló életre keltek és utánaeredtek, miközben agyam még a történteket dolgozta fel.

A legelhagyatottabb folyosókon, határozott léptekkel tartott az egyik kijárat felé. Mikor az egyik folyosókanyarban eltűnt a szemem elől és hiába kanyarodtam be én is, nem láttam többé, kissé elszomorodtam. Hogy miért? Fogalmam sincs. Még tettem pár lépést előre, de aztán feladtam. Mikor sarkon akartam fordulni, ismét egy erős kéz kulcsolódott a csuklómra és berántott az egyik félhomályos kisebb előadó szobába, majd határozottan, de finoman nekinyomott az ajtó melletti falnak. Hatalmas izmos testét a fejem mellett támasztotta meg mindkét kezével, fejét pedig leengedte, hogy csaknem egy magasságba került az enyémmel. Mégis milyen magas ez a pasi? A szemembe nézett, határozottan, keményen, támadóan.

- Miért követsz? – a hangja ellentmondást nem tűrő volt, és majd szétpattant a feszültségtől mégis, a legerotikusabb volt, amit valaha is hallottam.
- Én csak... Én csak meg akartam neked köszönni, hogy nem engedted, hogy elessek. – motyogtam. Ezt hallván meglepve visszahökölt, arca kérdő kifejezésbe rándult.
- Nem tartozol nekem köszönettel. – bökte oda mogorván.
Ekkor kissé visszanyertem a bátorságomat és dacosan felszegtem az állam.
- Én mégis meg akartam köszönni. Talán nem szabad?

Semmilyen választ nem kaptam tőle, csak továbbra is ezt az átható tekintetet. A szeme az enyémbe fúródott és úgy éreztem, hogy a belsőmbe is belelát, talán még az előző életemet is kiolvassa valahonnan az agyam mélyéről. Mindeközben egyre közelebb hajolt hozzám, hogy ismét megcsapott a fűszeres illata. Azt hittem meg akar csókolni, de még így is volt 20 centi közöttünk, mikor hirtelen megtorpant. Fogalmam sem volt mit akar csinálni, semmit nem tudtam leolvasni az arcáról vagy kiolvasni a szeméből, csak azt éreztem, hogy testem ismét teljes egészében remegésbe kezd, légzésem és szívverésem felgyorsul és a bódító illatnak köszönhetően lábam között rohamosan elkezdek nedvesedni. Semmilyen olyan mozdulatot nem tett, aminek ezt kellet volna okoznia, még csak a számra sem pillantott, csak a szememet fürkészte. Mégis, látens oxigénhiányban szenvedtem, még a fülem is elkezdett zúgni és ha nem lett volna rajtam a bugyim és a harisnyám esküszöm a combbelsőmön folyt volna az összes nedvem.

- Nem kell félned tőlem. Sosem bántanálak. – mondta, majd hirtelen felhagyott a belsőmig hatoló mustrával, ellépett tőlem és hátat fordított. Ez azt hiszi félek tőle? Két pillanat nem kellene hozzá, hogy ebből az állapotból elélvezzek és ez azt hiszi félek tőle!
- Ne kövess többé! – szúrta oda halkan a válla fölött, majd elviharzott. Illata még ott lógott a levegőben, az orromban, a zsigereimben, de ő már elment. Testem minden porcikája lángolt, alig kaptam levegőt, ő meg csak így itt hagyott!

Kábultam botorkáltam ki a teremből, valójában azt sem tudtam hogyan értem haza. Másra sem tudtam gondolni csak sima barna bőrére, hatalmas vállaira, telt ajkaira, acélos kék szemeire, meleg, simogató leheletére, csodás fűszeres illatára. És ő még csak meg sem érintett! Más srácok ott helyben megdugtak volna, ő meg még csak meg sem érintett! Transzban voltam. Meglepett a felismerés, hogy mennyire akarom őt és egyáltalán nem érdekelt a származása, vagy hogy mit szólna hozzá a fényes hátsójú kultúrosztály. Tudtam, hogy innentől fogva nincs addig nyugvásom, míg ki nem derítem ki ő és hogyan csöppent közénk.