KF09 - Karmazsin Folyó: Kilencedik fejezet

FIGYELMEZTETÉS:

A regényben fellelhetők részletesen taglalt EROTIKUS, ERŐSZAKOS, KÖZERKÖLCSÖT SÉRTŐ részek, elolvasása csak 18 éven felülieknek ajánlott.



Kilencedik fejezet
(lektorált változat)



Sarah Arina karjaiban ébredt. A múlt éjszaka valóságos rémálom volt: Legalább háromszor volt orgazmusa ettől a nőtől, és az egyik kétszeres volt. Még mindig nem tudott megszabadulni a kötelektől, és tudta, hogy amennyiben megmozdul, felébreszti fogvatartóját is. Megborzongott.
Büdös kurva! Ezért még nagyon megfizetsz! Csak jussak ki innen élve!

Jetta arra ébredt, hogy egy kicsit hűvösebb van, mint amit megszokott. Nem volt zavaró, de… – Úristen! Hol az atlétám? Hol a sátor?! Várjunk csak… Jézusom, még mindig a motorok közt vagyok!
Gyorsan magára kapta a trikót, mielőtt még valaki meglátta volna, majd gyors léptekkel elindult A Keselyű sátrához.
Nitty, ahogy kinyitotta a szemét, nem Alexejt látta meg először. Nem is Xavier-t. Akit először észrevett, nem volt más, mint Ryana.
– Ryana?
A nő kinyitotta a szemét:
– Szia, hugi… – mondta, majd kezét gyengéden a lány arcára tette:
– Jaj, nem vagyok a hugod… – ütötte félre játékos méltatlankodással Nitty.
– Na, jól aludtál?
– Igen, kösz. És köszi, hogy ide engedtél.
– Ugyan már, nincs mit. Különben sem az enyém a sátor. Dingó adta kölcsön nekünk.
– De… akkor ő most hol alszik?
– Megkérte Ottót, a Pörölyt, hogy tűrje meg egy éjszakára.
– Angela?
– Ő, ha jól tudom, egész éjjel Valkűrrel beszélt.
– Ühüm… És Arina?
– Hát… fingom sincs. És Jettát se láttam az éjjel. Legutóbb még a motorokat szerelte.
A lány elgondolkozott egy kicsit. „És vajon mi van Alexejjel, Xaviervel és Toreusszal?”
– Remélem, nem esett bajuk…
– Ugyan, mi bajuk eshetne itt, a táborban?
– Ja, nem róluk beszélek, hanem… azokról, akiket megismertem az Édenben.
– Éden?
– Igen… tudod, az egy egész kies kis hely. Amolyan oázisféle. Miután… Jeremy meghalt, oda kerültem.
– Jeremy meghalt? – kerekedtek el Ryana szemei – Hogyan?
– Rajtunk ütöttek. Csak arra emlékszem, hogy ott fekszem kikötözve a napon, és Jeremy… feje… – a lány megborzongott – Bocs, de nem szívesen beszélek róla.
– Megértem. Nem is kell. Nagyon fájt, ugye?
– Nos… Igen. De azután találkoztam a szellemével, és az élmény… eléggé kiábrándító volt.
– A szellemével? – vonta fel kétkedve a szemöldökét Ryana.
– Igen. Tudod az Édenben tanultam meg, hogy mi neogének könnyen elsajátítunk olyan dolgokat, mint a vízérzék, meg a telekinézis, meg ilyenek.
– Na jó, de a szelleme?
– Most ne úgy gondolj rá, mint valami lidércre… – ült fel Nitty – inkább úgy képzeld el, mint egy ember elméjének a lenyomata. Sajnos Jeremynél nem éppen jól sikerült a kivetülés a halála után. Teljesen embertelenül gondolkodott. Ezért jobbnak láttam elfelejteni az egészet.
– Ez nekem… kissé… bizarr.
– Hát még nekem! Gondolj csak bele! Ha arra koncentrálok, hogy szellemeket lássak, akkor megjelennek előttem. És még beszélni is képesek – többnyire. Mindenesetre nem nagyon akarok elmerülni ebben. Ami sokkal izgalmasabb, az a telekinézis!
– Pontosan mit is jelent az? – vonta össze a szemöldökét Ryana.
– Amikor a puszta akaratoddal mozgatsz el dolgokat – felelte Nitty, és pajkosan be is mutatta a nő orrhegyén, aminek a vége enyhén benyomódott.

Patak nem a saját sátrában ébredt. Nem először. De ezt a sátrat még nem látta azelőtt. „Hol vagyok?” – kérdezte magától, majd megpillantotta Viperát.
– Vipi? Vipi, tényleg… tényleg te vagy az? – érintette meg gyengéden a férfi arcát a lány.
Vipera gyors mozdulattal elkapta a csuklót, és a pillanat tört része alatt mérlegelte a helyzetet:
– Óh… Jó reggelt. Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni – engedte el Patak kezét a férfi.
– N-nem… Én kérek bocsánatot: nem akartalak felébreszteni – hebegte kalapáló szívvel a lány.
– Reflex. Amint valaminek megérzi a testem a közelségét, felébredek.
– Óh… – nyugtázta egy tétova bólintással Patak, majd elgondolkodott:
– Hogyan kerültem ide?
– Tegnap az ölemben aludtál el. Én pedig úgy gondoltam, hogy behozlak a sátramba.
– És… mit csináltál velem, amíg aludtam? – pillantott fel szemérmesen pirulva a lány.
– Nos… Miután aludtál, és nem akartalak felébreszteni, ezért én is nyugovóra tértem.
– Sz-szóval semmi olyat nem tettél velem?
– Nos… Bevallom, eszembe sem jutott. És, mint említettem, nem akartalak felzavarni.
– Értem… – felelte szemét lesütve Patak, majd hozzátette – Köszönöm. Ez… nagyon… figyelmes volt tőled – mosolyodott el, és még mindig úgy izzott az arca, hogy Vipera biztosra vette, megégetné, ha hozzáérne.
– Patak – szólalt meg egy kis idő után Vipera – Megcsókolhatlak?
– H-hogy engem? – rezzent össze a lány.
– Miért? Ki mást? – mosolyodott el kissé zavartan a férfi.
– H-hát… azt nem tudom – pillantott félre, majd gyorsan kibökte:
– Igen!
A férfi lassan odahajolt hozzá, és ajkuk lágyan összeért egy hosszú pillanatra, azután egy halk cuppanás kíséretében szétvált.
– Ez… – felelte Vipera némi habozás után – egész kellemes.
Patakot a pír újabb hulláma öntötte el, és fülig szaladt a szája. Válasz helyett gyengéden visszacsókolt.

– Markinson… – hajtotta föl a sátor bejáratát Jetta – Beszédem van veled.
A férfi a betűző napfényt eltakarva hunyorgott vissza álmosan a nőre:
– Muszáj ilyen korán?
– Tudni akarom – jelentette ki Jetta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Mit? – hunyorgott a férfi, még mindig a sugarakkal viaskodva.
– Mit tettél velem az éjjel?
– Én? Hát nem emlékszel? Ja, persze. Elaludtál.
– Várom a válaszod.
– Semmit. Befejeztem a masszázst, és észrevettem, hogy nem vagy ébren, úgyhogy fogtam magam, és rád cuccoltam minden mozdítható pokrócom, meg a tieid is, aztán mentem aludni.
– És azt akarod, hogy ezt el is higgyem? – fonta keresztbe a kezét a nő.
– Hát… Oké, még utoljára végigmértem alaposan a tested, és eljátszottam a gondolattal, hogy… mindegy is, hogy mivel, de tudtam, hogyha próbálkoznék, előbb-utóbb tuti felébrednél, és akkor nekem annyi.
– Hmm – húzta szűkre a szemét Jetta, majd eleresztett egy cinikus fintort – Végül is a gyúrás jól esett. Főleg ahhoz képest, hogy kémikus vagy.
– Voltam – helyesbített gyorsan Markinson, és örült, hogy megúszta ennyivel. „Talán mégis van egy kis esélyem a csajnál. Csak nehogy elszálljon az agyam.”
– Na jó, akkor most megyek kajálni. Készítsek egy szendvicset, vagy valami?
– Óh, elfogadom, kösz!
– Akkor gyere ki egy percen belül, különben csak azután kapod meg, hogy a seggem is látta!
– Pff… – fojtott el egy nevetést Markinson, majd bólintott, hogy „rendben.”

Angela Békésen aludt. Janet megsimogatta az arcát, majd felkuncogott: „Micsoda furcsa egy lány ez… Te jó ég! És mindenki csak eszközként tekintett rá! Hogyan lehet ez? Az Ellenállásban ez ilyen evidens? Hogy a génmanipuláltak csak eszközök, és nem igazi személyek? Micsoda kegyetlenség!”
Ahogy magában zsörtölődött, lassan visszavette a csizmáját, és rendesen felöltözött. Miután elkészült, kiment a sátorból, hogy készítsen valami tömegreggelit a csapat nagyobbik hányadának.

Arina kacéran vigyorogva lépett elő a fénybe. Ryana egyből odament hozzá:
– Jó reggelt.
– Neked is. Szép időnk van.
– Mint mindig. Már, ha ezt szépnek lehet nevezni… – kezdte, de észbekapott, és megkérdezte:
– Te… mit műveltél a túszoddal tegnap éjjel?
– Óh – vigyorodott el kajánul Arina – ma este megmutathatom, ha akarod.
– Nos… izé… Figyelj, én nem vagyok olyan…
– Vagy csak még nem tudod – kacsintott a nő.
– Arina! A fenébe is, teljesen megváltoztál! Ez… ez… Undorító!
– Jaj, Ryana! Túl komolyan veszed ezeket a dolgokat.
– Nem! Csak… honnan tudod, hogy egyáltalán élvezi-e?
– Hidd el, biztosan élvezi! A teste nem hazudik! Hiába kiabál még, hogy nem, előbb-utóbb rá fog jönni, hogy valahol ő maga is akarja.
– Nem tudom… nekem nem úgy tűnik, hogy bármit is akarna a szabadulásán kívül.
– Majd egyszer megérted te is – tette a nő vállára a kezét Arina egy elnéző mosoly kíséretében.
Kötve hiszem – jegyezte meg magának Ryana, és bekukkantott a fogolyhoz.

– Ööm… csá, marslakó.
A túsz gyűlöletesen villanó pillantást vetett a nőre.
– Figyelj – folytatta Ryana – , tudom, hogy rühelled Arinát. Őszintén szólva, én sem ismerek rá az utóbbi időben.
A parancsnok nem válaszolt.
– Tudod… Eredetileg nagyon tapintatos és udvarias volt. Talán túlzottan is. Most inkább… nem is tudom, olyan… kurvás! Egyáltalán nem szimpatikus.
– Cö! Gondolom, téged nem ujjazott meg – fintorodott el keserűen Sarah.
Ryana egy pillanatra kénytelen volt összeszorított szemmel kirázni a fejéből az elméjébe villanó jelenetet.
– Ebbe inkább bele se merek gondolni.
– Valósággal hányingerem van a dologtól – folytatta a nő – Iszonyatos érzés… mintha valami undorító kullancs mászna meg… És a kötelek miatt nem tudom levakarni magamról… és csiklandoz… viszket… szinte már fáj… – de egyszer kijutok innen, és akkor visszafizetek mindent… Kamatostul!
Hirtelen észbekapott, és bosszúsan az ajkába harapott. Túl sokat mondott. Most majd biztos elköpi az egészet annak a szukának, és bilincseket is kap!
– Tudod, mit? Segítek kiszabadulni.

Sarah azt hitte, rosszul hall: egy szaros földlakó felajánlotta neki, egy magas rangú Ellenállónak a segítségét. Itt nem stimmel valami…
– Mit akarsz cserébe?
– Hogy ne bántsd Arinát. És ne szökj el. Megértetted?
– Az egyiket meg fogom tenni. Annak ellenére, hogy egyenes ember vagyok, nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni ezzel a mocskos… leszbikus kurvával!
– Rendben. Akkor annyiban kiegyezek, hogy kicsit elgyepálhatod. De ne legyen semmi komolyabb baja! Mert akkor én foglak kicsinálni. Így megfelel?
– N-na jó. De mire gondoltál?
– Hát, tulajdonképpen arra, hogy…
– Hé! Ryana! Gyere már, hagyd békén! Hadd pihenjen! Este még sok dolga lesz! – vetette oda Arina.
– Megbeszélem a többiekkel is. Tegnap elcsevegtem erről Ronnal. Szerinte sem helyes, amit művel veled. És állítólag mások is szóvá tették a háta mögött. Majd később benézek. Lehet, hogy ezt az éjjelt még ki kell bírnod valahogy, de minden tőlem telhetőt megteszek. Sok… szerencsét – zárta rövidre Ryana, és gyorsan lehajtotta a ponyvát.
– Kösz – felelte lemondóan Sarah.

– Hát, Doki… – fintorodott el Markinson – ettem már jobbat is.
– Ez van – felelte a nő.
– Mondjuk nem ezen a bolygón – kuncogott fel gonoszan a férfi.
– Ez… – csóválta meg a fejét Jetta – …hízelgő. Főként, mert nem vagyok szakács.
A Keselyű elmosolyodott. Részben azért, mert örült, hogy a nő végre nemcsak munkával kapcsolatosan beszélt vele, részben pedig amiatt, hogy a terve láthatólag működik. Jó esetben a Telepen talán már nála tölt pár éjszakát…

Kaja után Ron odament Arinához:
– Hé, Angyal…
– Hmm? – fordult oda a nő barátságos, de kifürkészhetetlen mosollyal.
– Mikor tervezed, hogy elengeded?
– Ümm… – csücsörített Arina, mintha gondolkodna, majd naivákat megszégyenítő tekintettel kérdezett vissza – Mire gondolsz?
– Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok.
A férfi hangjában egyre fogyott a türelem. A nő egy picit rosszalló ábrázatot öltött magára:
– Óh… Hogy őt. Majd amikor elismeri, hogy valójában imád engem.
– Arina, nem akarlak kiábrándítani, de…
– Az csak a látszat! Emlékezz vissza rám! Milyen voltam?
– Távolról sem olyan tapintatlan, mint… ez a…
– Sarah. Sarah Malcolm. A Mars Ellenállás egyik volt parancsnoka.
– Mindegy, de érted, hogy miről beszélek…
– Nem. Komolyan mondom, nem értelek! Azt nyugodt szívvel elnézted, hogy Diana és Skorpió letepert engem! Nem látom a különbséget!
– Az a különbség, hogy ez a nő valószínűleg halálosan gyűlöl téged. És minden alkalommal, amikor hozzáérsz, még jobban megutál. Komolyan mondom, hagyd abba, amíg épségben megúszhatod.
Arina arca elkomorodott:
– Fenyegetsz?
– Nem. Figyelmeztetlek. Mert tisztellek annyira, és mert kár lenne érted.
– Badarság! Ez a nő holnaputánra már kezes bárány lesz…
– Amint elengeded, ellened fordul. Ne hagyd elmérgesedni a helyzetet. Én a helyedben már most bocsánatot kérnék, hogy ilyen helyzetbe hoztam.
– Te se kértél bocsánatot, hogy úgy vásároltál fel minket, mint egy láda halat!
– Az egészen más volt!
– Óh, el is felejtettem, hiszen akkor már viszonyod volt egyikünkkel…
– Angyal, vedd már észre, hogy a kettő nem ugyanaz! Ti teljesen szabadon távozhattatok gyakorlatilag már az első éjszakától kezdve! Az a csaj viszont a saját pinájának a szagától bűzlő egyenruhájában, megkötözve fetreng a sátradban!!
A Dingó a mondatot már félig kiabálva fejezte be. Arina fejcsóválva, elnéző hangsúllyal felelt:
– Nem értheted. De én tudom, hogy a lelke mélyén mire vágyik.
– Arra egyedül te vágysz! Mitől lettél ennyire vak? Eddig azt hittem, tökéletesen látod a dolgokat… de úgy tűnik, félreismertelek.
– Holnapután. Ha addig se változik a helyzet, akkor elengedem – suttogta Arina – de erről senkinek egy szót se!
– Köszönöm. Hidd el, nekem lesz igazam, és nem fogod megbánni.
Miután Arina bemászott a robotba, Ron nagyot sóhajtott: Sajnos a holnapután már túl késő lenne erre…

A Faustus romokban hevert. Végre sikerült az utolsó laborban is eloltani a vegyi- és elektromos égést. Jim Stanford igen kellemetlenül érezte magát. Nemcsak egy Vörös Ligás túszt sikerült szökni hagynia, de még a parancsnoka is eltűnt. Így ő lett a rangidős, és az ő nyakába fogják verni az egész balhét.
Még egyszer megigazította a gallérját, és a konzol display-ének tükröződésében még egy pillantást vetett a hajára – ami ugyan égett volt egy kicsit, de egyébként helyesen állt. Miután meggyőződött róla, hogy semmiképp se lenne képes civilizáltabb külsőt erőltetni magára, felsóhajtott, és átlépett a zsilipen, ami hangos szisszenéssel bezárult. A számítógép kellemes, női hangon tudatta vele, hol a kabinja, és pontban mikor indul a gép. – Nagyszerű. Az egész tetves akcióért én felelek. Vagy legalábbis nekem kell rendet rakni. És persze nem fognak erőforrásokat áldozni egy volt parancsnok likvidálására. Pedig Saraht nem akarnám megölni. A piszkos munkát legalábbis biztos nem végzem el…

Arina tartott egy kis bemutatót a Karmazsin Folyóval. Felemelt és letett több motort, majd gyengéden megfogta az átkozódó Jettát is – aki persze felettébb kellemetlenül érezte magát, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került.
A tábor jól szórakozott. Már aki látta az eseményeket. Kora este megérkezett Skopió és Diana is. Szemmel láthatólag kibékültek, és visszaszállt rájuk az a „gyilkosok vagyunk” kisugárzás is.
Vacsorakor Arina úgy döntött, hogy rápillant a túszra. Mikor azonban benyitott a sátorba, eléggé meghökkentő látvány fogadta: Sarah Malcolm, a Faustus parancsnoka teljesen szabad volt. A kötelek szépen összetekerve ott hevertek mellette. A nő csupán ennyit fűzött a jelenethez:
– Jó estét kívánok, Foxx kisasszony. Ha nem tévedek, a lábfétis még új Önnek.
Azzal bakancsa talpát előrelendítve mellkason rúgta. Arina kirepült a sátor bejáratán, és majdnem beleseggelt a tűzbe.
– Mi a fészkes…? – kérdezte, de a válasz maga Sarah volt.
– A faszom tele van veled, Arina Foxx! Tudtam, hogy nem vallatni, hanem kivégezni kellett volna téged!
Gyakorlatilag csak Ron nem kapta föl a fejét.
– Ho-hogyan szabadultál ki? – kászálódott talpra a légzőgörcsöt leküzdve Arina.
– Ha még egy ujjal hozzám érsz…!! – kiabálta Sarah – Akkor legközelebb az anyád picsáját fogod nyalni a Pokolban, megértetted!?!
Arina döbbenten állt fel.
– D-de hiszen nem is csináltam veled semmi rosszat!
– Lófaszt!! – üvöltött fel a nő – Leromboltad a bázisom! Megfosztottál a becsületemtől!! És mindennek a tetejébe úgy kezeltél, mint valami házi kurvát!!! Hát tudod mit, te büdös ribanc?! Rohadj el élve!! Hallod!? Rohadj meg!!!
Sarah egy jól irányzott rúgással, pont a lába között találta el Arinát, aki fájdalmasan felnyögött és ismét összeroskadt.
– A kutyákkal baszatnálak szét, te rohadt kurva! – fröcsögte a nő, majd leköpte.
Az Angyalt senki sem segítette föl. Még csak oda se néztek. Folytatták a beszélgetést, sőt, Ryana épp Sarahval kezdett el csevegni. Foxx kisasszony nem értette, mit rontott el… – Pedig éreztem, hogy puhul! Már karnyújtásnyira voltam a győzelemtől. És miért nem állította meg senki? Elárultak… De miért? Még Ryana és Jetta, sőt, Nitty is…! Nem értem… Nem értem, komolyan… És hogy engedhették szabadon? És ha megöl? És… és…
– Mi az isten folyik itt? – suttogta zavartan.

– Szóval? Ennyi? – kérdezte Ryana érdeklődve.
– Azt mondtad, ne bántsam. És… bassza meg, ha már nem úgy kezeltek, mint egy ellenséget, akkor inkább visszafogom magam. A végén még ti lincseltek meg, ha valami baja esik.
– Na látod, ezt jól gondoltad – tette a nő vállára a kezét egy farkasvigyor kíséretében Ryana.
Azért ez a bige mégiscsak kurvára Légiós – futott át Sarah agyán a gondolat. – Talán jobban teszem, ha még meghúzom magam egy darabig.

Ron kényelmesen odatelepedett a magában motyogó, szőke nőhöz, és a hátára csapott:
– Hé, ne szívd mellre!
Arina összerezzent, és felébredt a sokkból.
– Ezt miért kellett? Megmondtam, hogy hol…
– Angyalom – mosolyodott el lágyan a férfi – , nem maradhatunk napokig ebben a kibaszott sivatagban… Ezt te is tudod. Vissza kell mennünk a Telepre, hogy feltankoljunk vízzel és élelemmel. A nő meg majd eldönti, hogy kivel és mit akar csinálni. Most kapott egy kis gondolkodási időt. De… azt javaslom, kérj tőle bocsánatot.
– De hát…
– Ne gyere ezzel „A teste vágyott rá” szöveggel! – csattant fel keményen a Dingó – Egy vérsáska-lárvától is orgazmusa lenne, ha elég ideig hagynád ott neki! Térj már észre! Attól, hogy a „jóságos kisangyalról” kiderült, hogy biszex, még nem biztos, hogy az összes többi ember is az! Hiába akarod, hogy ez olyan átlagos legyen, fogd fel, hogy nem az! Diana is lehet, hogy miattad kerülte a tábort.
– D-de én… én…
– Igen. Te egy biszex nő vagy. És Diana is. De a zöld szemű, és a többiek nem!
Arina nem tudott mit mondani. Szégyellte és gyerekesnek érezte magát. És fülig elvörösödött.
– Most pedig menj oda hozzá, és béküljetek ki.
– N-nem hiszem, hogy beszélni akarna velem – ráncolta össze komoran a homlokát a nő.
– Az tökmindegy. Már eddig is megerőszakoltad pár dologgal, ez az egy igazán nem számít. Ha valóban olyan jól bánsz az etikettel, akkor ez is menni fog.

– Elnézést… – ereszkedett fél térdre Sarah mellett Arina. A nő zöld szemeiben szikrázott a gyűlölet, a megvetés és az undor.
– Én… – folytatta tétován Arina – nem akartam… a becsületedbe gázolni.
– Már azzal megtetted, hogy a bázisomra toltad a pofád.
– N-na jó. Akartam! De inkább azt akartam, hogy te is átéld mindazt, amit én… Hogy megtudd, hogy ezen a bolygón nincs akkora fegyelem, mint a többin… Hogy… hogy itt nincsenek szabályok! Hogy itt minden emberből a legrosszabb jön ki végül!
– Hát… rajtad kívül még nem láttam itt egyetlen rossz embert sem.
Arina sakkot kapott. Erre nem tudott hirtelen mit lépni. Ajkai résnyire szétnyíltak, majd ismét összezárultak. – Egyetlen rossz embert sem… rajtam kívül?
– Na mi van? Most már nem olyan nagy a pofád? Könnyebb azzal szájalni, aki nem tud visszavágni, ugye?
– Én… én…
– Óh, tudom, most nagyon sajnálod, és szégyelled magad! De gondolj csak bele: a kurva robotodért emberek tucatjai haltak meg! Megérte? He!? Megérte neked? Persze, hiszen most a Légiód kurva büszke lesz rád…! Arina, – tette elnéző megértést mímelve a kezét a nő vállára Sarah – te egy gyenge ember vagy.
Matt.

– Isten hozta a Monitoron! – üdvözölte Stanfordot az űrhajó számítógépe a szokásos, kellemes női hangon. A férfi azonban tudta, hogy ez csak a szirének csábító hívása, és éppen most sétál bele a szörnyeteg gyomrába.
– Jó napot kívánok, Standford parancsnok úr! – állt elé egy űrkadét. A fiú szalutált neki.
– Pihenj, kadét. A rangom pedig százados – válaszolta a férfi, de nagyon jól tudta, hogy a fiú részéről ez több volt nyelvbotlásnál.
– A vezetőségtől közvetlen utasítást kaptam, hogy az új rangjához méltóan szólítsam, uram!
– Értem.
– Kérem, kövessen! Kennington parancsnok a tárgyalóban várja.
Jim egy kézmozdulattal jelezte, hogy indulhatnak, a fiú pedig a közeli D7-es taktikai tárgyalóterem ajtajához vezette. Odabent, a sötétben egy kör alakú asztal fogadta, és csupán egyvalaki ült mögötte, apró szpotfényben: Albert Kennington, a nagydarab, korosodó parancsnok, aki a Monitort már nem egyszer megvédte az ellenséges támadásoktól.
– Uram! – vágta vigyázzba magát Stanford. A férfi komoran biccentett, és intett, hogy foglaljon helyet.
– A helyzet kezd elfajulni – morogta az orra alatt Kennington.
– Egyetértek, uram. Ennek ellenére min…
– Tudom, hogy mindent megtesz, Mr. Stanford – emelte fel a hangját figyelmeztetőleg a férfi – Én a globális helyzetre értettem. A szállítmányok rendszeresen késnek, vagy meg se érkeznek. Legalábbis azok, akik a váltáskor visszajönnek, erről suttognak. A Faustus – az Ön bázisa – vélhetőleg nem fog felépülni ebből a támadásból.
– Támadás? – vonta föl a szemöldökét Jim.
– Igen, ez egy támadás volt. Úgy tűnik, hogy a jelentés alapján, amit visszaküldött, az EFL szakadárokat és dezertőröket fogad fel zsoldosnak, hogy megnyerje a háborút.
– Ez, bevallom, nem látszott megszervezett hadműveletnek, uram…
– Az volt. Tőlük gyakorlatilag alig két-három ember hullott el, míg a mi veszteségeink tucatokban mérhetők. Miss Malcolm nagyot hibázott, amikor figyelmen kívül hagyta, hogy egy Vörös Ligás parancsnok feladta magát neki. Ott helyben főbe kellett volna lője, vagy szigorú őrizet alá vegye. És – miután fogságba került, és vitális információ birtokában lehet – magának az lesz most az elsődleges feladata, hogy egy kisebb alakulattal felkutassa, és elhallgattassa. A Faustusra Peter Sanders fog vigyázni ez idő alatt.
– Értettem, uram – felelte Stanford, de volt egy nagyon rossz előérzete. Nem is a Faustus miatt. Úgy érezte, hogy még van valami. És nem tévedett:
– Cerberus, ide! – szólalt meg kurtán Kennington, és vezényszavára fémes léptek döndültek a puha kárpiton.

Jim életében először látott igazi replikát. Remélte, hogy sohasem fog összetalálkozni egy ilyen szörnyeteggel a valóságban. A robot két és fél méter magas volt, felépítésre pedig egy hentesüzemi gépsornak, egy-két lábon járó kutyának és egy szervopáncélnak az ötvözetére hasonlított.
– Stanford parancsnok, hadd mutassam be Önnek az új munkatársát, Cerberust. Gondolom, még emlékszik egy bizonyos Janus Corvinra, az űrgyalogság XV. Különleges osztagának orgyilkosára. Cerberusba az ő elméjét tápláltuk be, kiegészítve pár – a testhez kapcsolódó – taktikai rutinnal, és kiiktatva mindennemű empatikus képességet.
– Uram… én úgy tudtam, hogy replikákat csak a Légió használ.
– Ez egy háború, Stanford parancsnok – vonta össze a szemöldökét Kennington – Minden eszközt meg kell ragadnunk. Cerberus hatékony fegyver, és most be is kell vetnünk, a küldetés biztos sikerének érdekében. Egy szervopáncélos szakadármozgalmat könnyen megtalál a sivatagban. Azt akarom, hogy abból a csürhéből semmi ne maradjon! Megértette?
– Igen, uram.
– Cerberus, mostantól Standford parancsnok a közvetlen felettesed, míg más utasítást nem adok neked! Elsődleges küldetésed mellette, hogy megsemmisítsd Sarah Malcolmot!
– Igenis – a mély géphang megremegtette a levegőt Jim tüdejében – Elsődleges cél: Sarah Malcolm likvidálása. Másodlagos cél: Jim Stanford százados parancsainak teljesítése.
– Óh – nyúlt a zsebébe az ősz férfi, és elővett egy csillagot – ha már kineveztük, hadd legyen az Öné. A ceremóniát majd később tartjuk meg.
– Igenis, uram.

Nitty a csillagokat nézte. „Vajon hol lehet most Xavier?” – jutott eszébe – „És Toreus. És persze Alexej is… Remélem, nem esett bajuk.”
Megborzongott. Kezdett hűlni a levegő. Úgy döntött, inkább bebújik a sátorba, és alszik. Ahogy visszaért a táborhoz, Angela hangjára lett figyelmes:
– Maga nagyon pimasz!
– Magácska pedig nagyon szórakoztató a modorosságával – reccsent meg egy férfihang.
Nitty közelebb lopózott, és tovább hallgatózott.
– Na de kérem! Ahhoz ne nyúljon hozzá! Nagyon érzékeny! – hüledezett Angela.
– Ugyan már, értek az ilyesmihez. Nem kell félnie… – válaszolta kacér hamissággal a hangjában a férfi.
Te jó ég, ez mindjárt megerőszakolja! – villant át Nitty agyán, és előugrott:
– Vedd le róla a kezed, te Barb…! – és elakadt a szava.
Markinson a rémülettől úgy összerezzent, hogy a kezében tartott műszer vagy egy métert repült felfelé. A férfi kétségbeesett, esetlen mozdulatsorozattal próbálta újra meg újra elkapni, de mindig csak visszapöccintette a levegőbe. Az apró, golyóstoll alakú szerkezet végül – alig félarasznyira a földtől – Angela kezében állapodott meg.
– B-bassza meg! – fújta ki remegve a levegőt a férfi – A szar megállt bennem. Kishölgy, ne ijesztgessen, amikor mikroszkópot tartok a kezemben!
– Óh… – szontyolodott el a genonővér – teljesen elállítódott. Pedig olyan sokat fáradoztam vele!
Nitty feje egyre vörösebb lett. Úgy tűnik, csúnyán félreértette a helyzetet.
– Nitty… Miért rontottál így ránk? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Angela.
– Én… izé… hát, az alapján… amit hallottam… – a feje már rákvörös volt – …nos… Azt hittem, hogy… hogy… ez a férfi esetleg téged… mármint…
A Keselyűből kisvártatva kibuggyant a nevetés. Angela értetlenül nézett, hol az égetően vörös orcájú lányra, hol a nevetéstől szakadó férfira.
– E-elnézést, de nem teljesen értem a kialakult helyzetet… Felvilágosítana valaki?
– Én… én… – Nitty nagy nehezen újabb levegőt vett – Hú, hogyan is mondjam…
– Teljesen úgy hangzott neki, mintha nemi erőszakról lett volna szó – legyintett fejcsóválva, és még mindig szélesen vigyorogva Markinson. A lány felháborodott tekintete találkozott a férfiéval. Az azonban állta. Gyakorlatilag nem is zavartatta magát.
– Óh… vagy úgy – pirult el most Angela, és mosolyát leplezendő az ajka elé emelte a kezét – Tulajdonképpen csak kíváncsi volt a mikroszkópomra.
– Bevallom, nem értem, miért hord minden nővér efféle fallikus szimbólumokat a mellzsebében – sandított kajánul a Keselyű Angelára.
– Kérem, ne kompromittáljon már ezzel! – csattant fel kissé kétségbeesetten Angela, és gyorsan a helyére csúsztatta az eszközt. Majd elpirult. – Maga szégyentelen!
– Ejnye, bátor dolog ilyesmi után visszatenni oda…
– Jaj, elég! – forgatta meg dühösen a szemeit Nitty, azzal karon ragadta a meglepett Angelát, és elrángatta.

Ahogy Jetta elhaladt Arina sátra előtt, sustorgó hangokra lett figyelmes. Benézett. Arina szipogva térdelt a földön, kezébe temetve az arcát.
– Arina… – ráncolta össze a homlokát aggodalommal Jetta – Te sírsz?
A nő felkapta a fejét, de szinte azonnal el is fordult:
– Ne!! – nyögte elfúló sikollyal – Könyörgök, hagyj békén!
Jetta nem törődött vele. Beült mellé.
– Már nem vagyok köteles engedelmeskedni – felelte halovány, örömtelen mosollyal.
Arina zokogni kezdett. Jetta lassan odahúzódott hozzá, átkarolta a vállánál, és határozottan magához ölelte. A másik erőszakosan kibontakozott az ölelésből, és elhúzódott.
– Ne! Ne érj hozzám!! Undorodom magamtól! – sikoltotta Arina, és megborzongott. A könnycseppek az arcán megremegtek.

Jetta nem válaszolt, hanem erősen a kebléhez szorította, és nem törődött a nő kétségbeesett, kiáltásnak szánt hümmögésével dühös ütéseivel, amik a vállát érték, és amiknek az ereje hamar elillant. Mikor már nem lendültek újra a karok, és a kiabálás is csendes hüppögéssé enyhült, engedett a szorításon, és azt kérdezte:
– Na? Jobban vagy?
– I… igen… – szipogta Arina – Köszönöm. Én annyira… annyira…
Jetta nem várta meg, hanem egyenesen és tárgyilagosan nekiszegezte a kérdést:
– Jól esett, hogy a fejed a mellem közé szorítottam?
Arina először elkezdett sápadni, aztán vörösödni, közben a meglepetés, a felháborodás, a felismerés és a düh hullámai söpörtek végig az arcán, végül meglendült az ökle. Jetta elkapta csuklótájon, és megszorította. Az Angyal felnyögött.
– Tudom a választ. De a te szádból szeretném hallani – mondta komoran Jetta. Arina engedelmeskedett.
– Nagyon kínos beismernem… de… igen. Jól esett. Megnyugtatott.
– Ezzel én is így vagyok – folytatta kifejezéstelen arccal Jetta. Arina szemében végtelen ambivalencia tükröződött.
– E-ezt meg hogy érted?
– Engem is megnyugtatna, ha valaki a keblére ölelne.
– Ezt… nem értem…
– Mindenkit megnyugtat, ha valaki magához öleli. Én nem vallom magam se leszbikusnak, se biszexnek. De már volt, hogy nővel csókolóztam. Ha jól emlékszem, tizenn… …hét voltam – biccentett rövid gondolkodás után Jetta. – Valami kabinbuli volt a Dominuson, épp ott voltam szolgálaton. Nem sokat ittam, de ahhoz éppen eleget, hogy kedvem legyen belemenni minden baromságba. Persze betettek valami jó kis rockot. Én meg veszettül elkezdtem rázni egy csajjal… valami kis cuki szöszke volt, tudod, abból a sziporkázós, vidám fajtából.

– Aztán egyszer csak jött egy lassú szám, és folytattuk. Átkaroltuk egymást – szerintem ő se tudta, miért. Az alkohol szórakoztató dolog – kuncogott fel egy rövid szünet erejéig. – Aztán, egyszerre az arcomra tette a kezét, és egy olyan békés, merengő tekintettel nézett a szemembe. Emlékszem, elmosolyodtam. Aztán fogta, és odahajolt hozzám, és… Hmff, na igen. Jó hosszan csináltuk, és csak arra figyeltünk fel, hogy mindenki fütyül, meg hujjog körülöttünk, aztán valaki állt nekünk még egy italt.
Beállt a csend. Arina pislogott kettőt, és a távolba révedő Jettát figyelte. Egyszer csak a nő tekintetébe visszatért az élet. Mélyen Arina szemébe nézett, gyengéden kezébe vette a fejét, és lesmárolta. De olyan szenvedélyesen, hogy a másik először nem is értette, mi történik vele. Először arra gondolt, hogy eltaszítsa Jettát, de a kezek ott tartották, és olyan biztosan, olyan határozottan fogták… És Arina lehunyta a szemét, és átadta magát az érzésnek.
A csók nagyon hosszúra sikeredett, és a végére az Angyal már a hátán feküdt. Jetta borízű ajkai lassan elváltak tőle. A gépész ugyanolyan kifejezéstelen arccal pillantott Arinára, mint előtte.
– Igazán nem változott semmit – szólalt meg. – Kellemes érzés – és megjelent egy halvány mosoly a szája szélében. Arina csodálkozva pislogott vissza rá.
Jetta gyors és határozott mozdulattal lekapta magáról az olaj- és könnyfoltos atlétát. Dús keblei visszaomlottak a mellkasára, ahogy a ruha lecsúszott róluk.
– M-mire készülsz? – kérdezte döbbenten Arina.
– Most már kíváncsi vagyok a végére is.
– Hogy mics…? – kezdte Arina, de Jetta újra megcsókolta, felhajtotta a nő trikóját, és megmarkolta a bal mellét. A gépész száját betöltötte az édes bor íze.
– Jetta… – kezdte tétován Arina – Te részeg vagy…
A nő szelíden visszamosolygott rá:
– Mi van, berezeltél? – kérdezte enyhe, kihívó élccel a hangjában.
– N-nem, de a barátom vagy, és nem akarom, hogy olyasmit tegyél, amit… később megbánnál…
– Én biztos nem fogom megbánni. És azt sem értem, miért érzed még mindig úgy, mintha ez valami olyan dolog lenne, amit bárkinek is bánni kéne. Azt akarom, hogy az légy, aki voltál… – Jetta apró szünetet tartott, és keserű vonásokba futott az arca. – Az az erős, racionális… megoldásokat találó Arina, aki a parancsnokom volt!

A nő lassan leeresztette a fejét a másik mellkasához. Az gyengéden rátette a kezét.
– Jetta… Én… Nem kell ezt megtenned… tényleg. Nem akarom, hogy olyasmit tegyél, amit józanul esetleg… szégyellnél.
– Éppen ez az, amiről beszélek! – kapta fel a fejét a másik – Nem fogom szégyellni, és nem fogom se elhallgatni, se világra kürtölni! Egyszerűen… csak jól esne végre odabújni valakihez. Aki nem zakatol, és nem kell állandóan arra gondolni, hogy cellát kell benne cserélni… A pokolba! Igenis, szeretnék már érezni valami mást is, mint azt, hogy teszem a kötelességem! – felelte, és mielőtt Arina ellenkezhetett volna, újabb csókot adott neki.
A nő el kellett ismerje: Jettának valahol igaza van. A könnyei ismét előtörtek, és átkarolta a gépész kidolgozott hátát.
Hosszan csak ölelkeztek, és csókolóztak. Aztán Jetta felemelkedett, és lefejtette Arináról a nadrágot.
– D-de… – kezdte az halkan.
– Nyugodj meg.
Jetta arca határozott volt. A hangja nyugalmat sugallt. Lassan odahajolt a nő lába közé, és megcsókolta a vénusz-dombját. Arina megborzongott, és felült. Jetta is felemelkedett.
– Úgy érzem, kihasználom a helyzetet.
– Ez már jobban hasonlít az én Arinámra – húzta kacér félmosolyra a száját Jetta, és jobb kezét a nő nyakszirtjére tette. Hüvelykujja gyengéden simogatta a fültövét.
Arina megnyugodva, lágy mosollyal simult bele a tenyérbe. Az én Arinám… – ismételte gondolatban. – A régi Arina. Miért kéne megváltoznom? Végül is… ez tényleg csak apróság.
Egyszerre megérezte Jetta ujját a csiklóján. Váratlanul érte a dolog. Összerezzent. Azután hagyta magát átadni az érzésnek. Felemelte kezeit, és az egyikkel átkarolta a nyakánál, a másikkal buján megmarkolta a nő mellét. Az egy pillanatra megtorpant. Nem számított ellentámadásra, de most már nem hátrálhatott meg. Az nem vallott volna rá. Azt is hagyta, hogy Arina megcsókolja.

– Arina, minden rendb…
Nitty hangjára mindkét nő felkapta a fejét. A lány szava elakadt, és fehér bőre elfehéredett.
– Arina… Jetta! M-mit műveltek ti itt? – törtek fel belőle kétségbeesetten a szavak.
– Jetta kicsit többet ivott a kelleténél… és ragaszkodott hozzá, hogy tegyünk egy próbát.
– N-na de ez… ez…
Jetta elörösödött.
– Nitty, én… figyelj, én csak… mi… – majd gondterhelten felsóhajtott.
– Mi csak játszunk – vette elejét a kínos csöndnek Arina. – Elég nagyok vagyunk már, hogy tudjuk, mit akarunk.
– De ez… de ez…
– Ez a mi magánügyünk.
Nitty teljesen összezavarodott. Jetta úgy döntött, segít:
– Nézd… Arina az utóbbi időben… átment pár dolgon. Olyasmiken, amiket… elég nehéz számára földolgozni. Ennek csak a végjátéka volt a ma esti jelenet.
– V-végjáték? – Nitty hangjában kétségbeesés csendült. – Jetta… Nézz már magadra! Nem… ez egyszerűen…
Megborzongott.
– Kérlek, hagyj most minket magunkra – nézett mélyen a kék szemekbe Arina. – Utána szívesen beszélek veled erről.
– Nem! – kiáltotta Nitty – Én ezt nem akarom megérteni! Nem akarok erről beszélni! Nem akarok tudni róla… – kiáltotta, és elfutott.
– Nitty… – Jetta kinyújtotta a karját, majd lemondóan sóhajtva leeresztette.
Arina tapintatos mosollyal, színlelt vidámsággal tette fel a kérdést:
– Jól megkeveredtek a dolgok, nem igaz?

Reggel Ron összeszervezte a csapatot. Miután Arina nem motoron hagyta el a Faustust, Rover pedig meghalt, egyelőre nem kellett törődni a motorokkal. A férfi hagyatékát – a sátrat, egy kulacsot és pár fegyvert – a Karmazsin Folyó hátára erősítették.
Az Angyal kelletlenül húzta a fejére a neurosisakot. Nem akarta, hogy a számítógép megint belemásszon az agyába. Persze a bekapcsolást követően megtette, és Arina hátán még percekkel utána is végigfutott a hideg, ha belegondolt.
A falka Északkeletre tartott. Állítólag arra volt az úgynevezett Telep. Ryana megcsóválta a fejét, és odaszólt Ronnak:
– Dingókám, miért megyünk arra a Telepre?
– Először is, hogy megvigyük Rover halálhírét a feleségének.
– F-felesége?
– Másodsorban sok család lakik ott. Gyerekek, meg ilyesmi. Azok, akiket nem lehet elvinni a portyákra. Őket is el kell látnunk élelemmel. Gondolom, így már érthetőbb.
– Igen… – felelte tétován Ryana – Sokkal érthetőbb.
Angela két kézzel Markinsonba kapaszkodva kuporgott a száguldó járművön.
– N-nem lehetne kicsit lassabban? – kérdezte félénken.
A keselyű hátrakiáltott:
– Ha kérhetem, hangosabban, mert a huzat elviszi a hangját!
– Ez így nem biztonságos! Kérem, lassítson!! – üvöltötte torka szakadtából Angela.
– Nem én diktálom a tempót. Ha akarja, előre mehetek Dingóhoz, hogy megkérdezhesse.
– És ha kissé lemaradnánk!? – harsogta túl az orkánt a nővér.
– Ha lemaradnánk, előbb-utóbb egyedül maradnánk, és akkor könnyen célpontjává válhatunk akár egy másik motoros bandának is.
– Óh.
– Hú, figyelj, nemsokára beérkezünk egy kanyonba. Tudod, egy sziklaszoros. Amikor áthaladunk, lehet, hogy a kannibálok megdobálnak minket.

– Kannibálok!? Mármint, emberevő emberek!?
– Pontosan. Emiatt jó lenne, ha megpróbálna együtt mozogni a motorral.
– E-együtt mozogni? Nem értem: hiszen rajta ülök!
– De a kanyaroknál nem dől be. Ne vízszintesben akarjon maradni, hanem az egyensúlyra figyeljen!
– É-értem.
– Lenne még valami…
– Igen?
– Tegezhetem?
– P-persze…
Jetta megpillantotta a sziklahasadékot, és hátraszólt Ottónak:
– Hé, ez az, amire gondolok?
– Az! – biccentett komoran a férfi.
Bassza meg! – gondolta a nő – Ez húzós lesz…

– Mi a kibaszott kurva isten ez!?! – bömbölte Sarah.
Jetta kikerült két sziklát, mielőtt válaszolt.
– Kannibálok! A kis drágák képesek voltak csak azért felköltözni a kanyonba, hogy…
A gumik ropogva faroltak be, hogy kitérjenek egy újabb lehulló szikla elől.
– Anyád! – kiáltott a fentiek felé Jetta, majd ismét gázt adott.
Egyszerre felmordult valami hatalmas gépezet, és a Karmazsin Folyó lézersugara végigpásztázott a sziklapárkányon. Miután Arina látta, hogy ezzel csak tüzes záport szór barátai fejére, inkább a hátul maradókat védte hatalmas géptestével.
Átértek a túloldalra, és szokás szerint még mentek pár órát, mielőtt megálltak népszámlálást tartani.
– Sérültek? – kérdezte Ron Ottótól.
– Vannak egy páran: Skorpió vállába szilánk fúródott, a Dokinak kificamodott a válla, Patak meg csúszott egyet a földön.
– Szólj a nővérnek és Valkűrnek, hogy lássa el őket.
Angela épp Jettához térdelt le, amikor Ottó odaért:
– Ez most lehet, hogy kicsit fájni fog… – kezdte a lány.
– Hozzá vagyok szokva. Csináld csak.
Hangos roppanás hallatszott, Jetta arca pedig egy pillanatra kínba torzult, de utána már megnyugodva biccentett:
– Kösz, ez jót tett.
– Pihentetned kéne egy kicsit, hogy hamarabb rendbe jöjjön.
– Rendben van az. És olyan finoman raktad vissza, hogy szerintem már estére elmúlik.
– Köszönöm az elismerést, de mint ápoló,…
– Nővér, – szólalt meg a Pöröly – még jó páran vannak, akiket el kell látni. Kérlek, gyere.
– Rendben. Bocsánat a fennakadásért.
– Mutatom az utat.

Patak nyomorúságosan nézett ki. A hátáról a rövid csúszás a porban leszaggatta a ruháját, és alaposan feltépte egyik oldalon a bőrét. Angela gyorsan munkához látott. Magához vette az Ottótól kapott elsősegély-ládát, majd kivett belőle kötözőt és sebbenzint. A lány fájdalmasan felsírt, ahogy a szer beszivárgott a sebeibe:
– Neeee!! Hagyd abba, nagyon fáj! Kérlek, ne csináld!
Vipera fél térdre ereszkedett előtte:
– Nyugodj meg. Elég komolyan megsérültél. Az utolsó pillanatban kaptalak el. Lehet, hogy most fáj, de örülj neki, mert innen tudod, hogy még élsz.
A lány az ajkába harapott, és összeszorított, könnyes szemmel biccentett.
– Egy kicsit varrni kell – felelte gondterhelt arccal Angela.
Vipera kurtán bólintott, hogy rendben.
– Figyelj, Patak. Tudom, hogy ehhez nem vagy szokva. Ez most… bevallom, eléggé fájdalmas lesz neked, de rendbe fogsz jönni utána. Próbáld kibírni.
– Ne aggódj, páciensek tucatjainak öltöttem már össze a bőrét érzéstelenítés nélkül, és még egyik se sírt, pedig voltak köztük egészen kicsik is – simogatta meg a lány fejét Angela. Időközben a Valkűr is megérkezett, és szorgosan adogatta a kért eszközöket.
Miután végeztek, Janet és Angela Skorpiót keresték meg. Diana rosszalló pillantást vetett rájuk.
– Nincs semmi baj, már itt vagyunk – mosolygott a nőre bíztatóan Angela. Az nem viszonozta a gesztust.
A szilánkot a felkarcsont állította meg, a váll alatt. Nem volt nagy, de a sérülés komolynak tűnt. Ismét előkerült a tű, cérna, meg a kötöző és a fertőtlenítő, és persze egy csipesz is. Patakkal ellentétben Skorpió szó nélkül tűrte a beavatkozást. Igaz, Diana csókja végig lefoglalta a száját.
Arina odaóvakodott Dingóhoz, aki karbatett kézzel figyelte az eseményeket:
– Ron… én…
– Nem sérült meg senki. De ilyet ne csinálj többet.
– Értettem. Valahogy, amikor beülök, átveszem azt az érzést… A harcikedvet.
– Azt javasolnám, hogy akkor inkább ne ülj bele… de úgyse hallgatnál rám.
– Meglehet – révedt maga elé a nő.

A Faustus javításai megkezdődtek. Jim Stanford komor ábrázattal méregette hol a csapatszállító repülőt, hol Cerberust. Kurta beszélgetést folytattak a replikák hétköznapjairól, amiből kiderült, hogy vagy be sem kapcsolják őket, vagy csak diagnosztikákat végeznek rajtuk. Utána megpróbálkozott a robot által „kedvelt” taktikák után érdeklődni, de egy kurta „Önvédelmi titok” válasz után fel is hagyott vele. – Sarahval legalább néha el tudtam beszélgetni – fintorgott a férfi.
A gépükbe beemeltek egy harckocsit, két buggy-t és két motorkerékpárt, majd felszállt a tizenhét katona is.
– Ideje indulnunk – sóhajtott a férfi, és intett Cerberusnak, hogy kövesse.
A hatalmas gép feldübögött a hátsó rámpán. A katonák megrettenve bámulták. Természetesen ők se bíztak igazán a gépekben. Talán csak a fejlesztőgárdák relatíve gyakori cseréje, vagy a géntechnológiás kultúra volt az oka. Vagy egyszerűen az, hogy néha előfordultak „kisebb” balesetek.

Példának okáért rémtörténet keringett egy időben a T3-as gránátvetőről, aminek sokak szerint szériahibája volt, hogy a – mellesleg valóban könnyű és jó hőtűrő képességű – wolfram-ötvözetű cső meglágyult és megereszkedett sorozatlövő üzemmódban, és az még a jobbik eset volt, ha egy katonának széttépte a karját a bennragadt lövedék. Sokan egyenesen a hullaházba kerültek, miután az egész tár berobbant. Volt, akit nem is lehetett azonosítani az eset után, mert még a dögcédula is szétment.
Cerberus illedelmesen köszönt mindenkinek, és bemutatkozott. A többiek is megtették, bár emberi fül alig hallhatta nyüszítő motyogásuk. Cerberus azonban minden nevet megjegyzett. Egy genoharcos nő is volt a csapatban. Ő képes volt hangosan, mindenfajta félelem vagy bizalmatlanság nélkül a hangjában bemutatkozni:
– Szevasz, édes! Az Özvegy vagyok. Megnyugtató látni, hogy nehézlovasságot is pakoltak a csapathoz.
Cerberus szenzorai végigszkennelték a katonát. Zölden világító szeme és rövid, fekete haja volt, a bőre kreol. Testfelépítése karcsú volt, de fejlett izomzatú. Veszélyességi faktora 2/10-es. A fellépése kihívó, de kooperatív.
– A „szükséges” helyesebb kifejezés lenne – döndült meg az öblös géphang.
– Azért ne szállj el magadtól, kutyuli! Ha bekattansz, kitépem azt a bináris agyadat.
Cerberusból mély, vontatott mordulás tört fel, és támadóállásba helyezkedett. A nő majdhogynem szinkronban szökkent harci pózba. A robot egy gyors mozdulattal kicsapta egyik jól megbúvó vágóvégtagját a mellkasából. A nő ügyes mozdulattal kitért a támadás elől, de egyenesen beleesett egy másik pengébe, ami gyengéden végigkísérte a torkát, míg a nő hátrahőkölt.

– Ki kell ábrándítsalak, Özvegy. Gránátvető és biztonságos távolság nélkül nincs ellenem esélyed. Akkor sem, ha üzemzavar lépne fel az azonosítási protokollomban.
Síri csönd támadt. A nő visszaült.
– Bassza meg. Főnök, mi a faszra kell nekünk egy ilyen hentesgép? – fordult egyszerre Jimhez. A férfi komoran pillantott a nőre, majd örömtelen félmosollyal válaszolt:
– Henteléshez. És hívjon nyugodtan Stanford parancsnoknak.
– Igenis, Stanford parancsnok… – fintorgott a genoharcos, és a térdére könyökölve megtámasztotta a fejét.
– Emberek, aki azt hiszi, hogy most valami nemes tettet viszünk végbe, azt ki kell ábrándítsam. Egyszerű dezertőröket, sőt, civileket fogunk itt legyilkolni, és visszavesszük tőlünk, ami a miénk. Az Urielt.
A név hallatán többen felmordultak.
– Igen – folytatta Stanford – Cerberus nagyon fontos lesz az akcióban, és nekünk az lesz a dolgunk, hogy fedezzük.
– Fasza – jegyezte meg Özvegy, és kiköpött a jármű fém padlójára – Pedig már azt hittem, történni fog valami érdekes is.
– Fog – mosolyodott el halványan Stanford – Nagyon is fog. A részleteket elmondom útközben. Addig is, élvezzék a kilátást – fejezte be mondandóját, azzal kisétált, és előre ment, a pilótához, aki összezárta a gép ablak nélküli rakterének az ajtaját, és beindította a motort.