Emléknek és Argónak

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi év elteltével újra egy lovarda közelébe megyek, ráadásul a kislányommal. De hiába minden, félelmem miatt, nem akarom, hogy ne élvezhesse a lovaglás csodálatos érzését. Izgulok, csak le ne essen. Mégis szívem minden rettegése elszáll, és melegség tölti el, amikor látom, ahogy boldogan integet a póni hátáról. A tartása, a mosolygása, a lovak szeretete, egykori önmagamra emlékeztet, és újra érzem azt vágyat, mint egykor. Mintha minden emlék eltűnt volna a fejemből.

Igen újra felülök 20 év elteltével egy ilyen csodálatos lényre. Mintha az idő felgyorsult volna, csak az előbb szóltam egy lovásznak, hogy én is szeretnék lovagolni, és hogy nyergeljen fel egy lovat. Már ott ülök Szellő hátán. Félek, de megpróbálok uralkodni rajta, tudom ha megérzi, hogy félek, nem engedelmeskedik nekem. A tanár dicséri tartásom, és hogy milyen szépen ugrattam be vágtába, de meg sem hallom szavát, csak próbálok minden lóháton eltöltött percet élvezni. Olyan, mintha most ülnék először lovon, bár ez talán az ezredik alkalom. De egyszer mindennek vége és ennek az órának is. A boxába vezetem, és le is szerszámozom, egy puszit nyomok fejére, és egy répát adok neki. Már azt hiszem, hogy végre megszabadulok a múlttól. De ekkor újra látom lelki szemeim előtt Argót, ahogy felágaskodik, és mind a ketten elesünk, szinte érzem mindkettőnk fájdalmát, az ő nyihogását, az én nyögésemet. Megborzongok. Csak kislányom boldog nevetése kelt föl kábulatomból:
- Anyu, anyu, aludhatok ma Bettiéknél? Léci!

Engedek kívánságának, puszit nyomok arcára. Még látom, ahogy integet barátnője anyjának kocsijából, de belül csak Argóra tudok gondolni. Nincs messze a lovarda a házunktól, gondolom magamban, és neki vágok az útnak gyalog, majd holnap visszasétálok a kocsiért. Bármennyire is próbálom elnyomni magamban azt a napot, nem megy, érzem mégegyszer utoljára át kell élnem magamban.

Minden azon a szép tavaszi napon kezdődött, újságírók vettek körül és követelték, hogy adjak interjút, hiszen én vagyok a versenyen a legnagyobb esélyese. Így hát a verseny előtti napon nem én edzettem Argót, én az újságírókat választottam. Aztán másnap végre elérkezett életem legfontosabb versenyének napja. Félóra múlva kezdődik a díjugrató versenyek királya, izgatottan melegítünk Argóval, szépen ugrik, bár az én lelkem szinte száll, és nem érzem, hogy az egyik lábával valami nincs rendben. Egyszer csak hallom a hangosbemondóban: Christin Tóth és lova Argó következik.

Minden jól kezdődik, nem hibázunk, és szinte szárnyalunk, most jön a legnehezebb akadály. Argó ezt is teljesíti, de a vizesárok előtt felágaskodik, és elveszti egyensúlyát, mindketten a földre zuhanunk. A lábam eltört, homályosan látok, és zsong a fejem, egyszer csak minden elsötétül. Másnap a kórházban ébredek, edzőm mondaná, hogy csak enyhe agyrázkódás és lábtörést szenvedtem, de engem nem érdekel más csak Argó. Mikor rákérdezek látom, ahogy lehajtja fejét, és sóhajt egyet.
- Semmi különös, rendbejön.
Szívem, majd megszakad, hangos és hisztérikus üvöltésbe kezdek.
- Hazugság, hazugság, mondd meg az igazat.

De az igazat soha se tudtam meg az ő szájából. Bejött két ápoló, lefogtak és telenyomtak nyugtatókkal, amitől elaludtam egy napra. Csak másnap tudtam meg az állatorvostól, hogy az én kicsi Argóm eltörte a lábát, mert már az esés előtt valaki túlterhelte a lábait. Ínyvédő nélkül ugratott vele, és hogy nekem kell döntenem elaltassuk-e. A keserves sírásomból alig tudta kivenni az állatorvos az igent, és azt, hogy gyűlölöm magam. Úgy éreztem magam, mintha kitépték volna szívemet, és darabokra szabdalták volna a lelkem. Tudtam, hogy nem én nem tettem fel rá az ínyvédőt, hanem Brigite, aki a verseny előtti napon edzette, mégis egész éltemben magamat hibáztattam, és soha többé nem mentem lovak közelébe.

Hideg szél fújt csípte a szemem, visszaemlékezésemből csak egy makk ébresztett fel, ami a fejemre pottyant, és arra eszméltem, hogy zokogok, de nem a hideg széltől. Végre hazaértem, és végig sírtam az éjszakát. Reggel mégis elhatároztam, hogy kislányom kedvéért és Argóért, teremtek egy testet, Argó emlékének. Tudtam, hogy őt soha nem kaphatom vissza, de van még ondó tőle a laborban, így hát megbíztam egy állatorvost, hogy termékenyítsen meg vele egy általam vett kancát.

5 év múlva lányom junior bajnok lett Emlékkel, mert így neveztem el Argó csikóját. Azóta több mint 15 év telt el, a lányom férjhez ment, és elköltözött. Most én gondozom Emléket, és így 60 évesen is minden reggel kilovagolok az erdőbe, és vigyázok, nehogy egy makk felébresszen Argóról való emlékezésemben, mert Emlék hátán, ha teljesen nem is, de ki tudtam javítani a hibámat, mert egy élet helyett, egy újat tudtam adni.