Az én Vénuszom

- Mi a legszebb emléked gyerekkorodból? – kérdezte tőlem a lány, amikor egy percre abbahagytam nyakának csókolgatását.
Leheltem még egy utolsó puszit a füle alá, aztán kellemeset sóhajtva hanyatt fordultam. A karom átbújtattam a tarkója alatt, ő pedig, dorombolva, mint egy kismacska, odafészkelte magát a mellkasomra. Éreztem arca puhaságát és melegét. Az illata olyan volt, akár egy sós lagúnáé, mielőtt lecsap rá a vihar. Fájón idézte vissza a tengert, amelyet csak nagyon régen, és talán csak álmaimban láttam.
- Folyó mellett nőttem fel – mondtam.
- Tudom.
- Jó barátaim voltak. Sok emlékem van. Többnyire szépek.
- De mi a legszebb közülük?
Még szorosabban öleltem őt magamhoz. Annyira fiatal, annyira kedves volt. Vajon megérti-e, hogy legszebb emlék, mint olyan, nem létezik? És ha létezik is, legtöbbször valami teljesen jelentéktelen dolog, amelyről baljós lenne elmagyarázni, miért vetül annyira vakító fénnyel lelkünk falára.
Megérti majd, gondoltam aztán. Nem vele van a baj. Te öregszel.
Elmosolyodtam, és még szorosabban öleltem magamhoz. Kezem végigfutott a hátán, le egészen feszes popsijáig. Istenem, micsoda illata volt. Elkapott az a gyönyörűséges és mégis nyugtalanító érzés, amely nagyon régen nem: nem tudtam betelni a lánnyal. Csókolhattam ajkát, nyakát, az egész testét, beléhatolhattam, szoríthattuk egymást, mint fuldoklók egymást a vízben, és nagyszerű volt, de mégis kevésnek éreztem, többet akartam, többet még…

Kezemet hamvas kis mellére tettem, és a fülébe suttogtam:
- Szombat volt. Nem kellett menni iskolába.
Mosolygott, bólintott, apró tappancsait az enyémhez dugta. Benne volt a mosolyában, hogy tudja, miről beszélek. Hiszen nem régen nőtt ki az iskolás korból.
- Más szombatokon a délelőttöt rendszerint az ágyban töltöttem, ám azon a reggelen valamiért kivetett az ágy. Egy érzés, hogy ébredni kell, és látni. Mert a világ szép.
Hallgattam egy sort.
- Ősz volt, szeptember eleje, vagy vége talán. Az ablakon keresztül láttam, mennyire vakítóan kék az ég. A szobámat betöltötték a fény arany pászmái. Gyorsan kipattantam az ágyból, és felöltöztem. A szüleim még aludtak, én pedig nekiindultam a folyónak. A Dunának.
- Kár, hogy ahol én lakom, nincsen folyó – mondta a lány bánatosan.
Megsimogattam az arcát.
- Elviszlek majd oda, ahol van. Megmutatok neked mindent. Ahol felnőttem, ahol éltem…

Hirtelen elhallgattam. Nem akartam túl sokat ígérni neki, még akkor sem, ha a szívem úgy zakatolt a közelében, mint egy hatalmas gépezet motorja. Szívembe kezdte belopni magát a jól ismert, tétova szomorúság. Hirtelen dühös lettem magamra. Ne légy gyáva! Most az egyszer ne!
- Igen elviszlek majd oda – mondtam neki újra lassan, tagoltan, és megcsókoltam. Szenvedélyesen visszacsókolt.
- Folytasd.
- Szóval lesétáltam a partra. Volt ott egy hatalmas, homokkal borított strand. Még mindig megvan, de akkoriban nagyobb volt. Már messziről láttam, mennyire csillog a víztükör a ragyogó fényben, és éreztem a Dunáról fújó, meleg szelet. A strand homokjának vakító sávja nyúlt el a folyó kékjének előterében. A partszakasz teljesen üres volt. Egy hónappal ezelőtt még tömeget találtam volna itt, fürdőző és napozó vidám embereket, akik napolajjal kenik be egymás hátát. A folyó vizét motorcsónakok és vízisízők szelték volna, és vattacukor és sült kolbász szagát sodorta volna a szél. Most azonban már ősz volt, és bár a homok még őrizte a nap melegét, a vízben már legfeljebb a kutyák fürödhettek.
- És mi történt? – kérdezte a lány gyengéden.
- Semmi nem történt – mondtam. Walkman volt nálam, zenét hallgattam, úgy sétálgattam a parton. Emlékszem, Hammerfall szólt a fülemben, amely egy akkor induló, divatos metálbanda volt. Első albumukon volt egy lírai daluk, a címére már nem emlékszem, talán az volt, hogy I believe. A szöveget persze nem értettem, azt hallottam hát ki belőle, amit hallani akartam.
A lány füléhez hajoltam, és halkan dúdolni kezdtem, miközben szelíden simogattam a mellbimbóját:
- Homályos, napvégi árnyak közt sétálunk az atoll partján…
Csókolóztunk egy sort, várta, hogy mondjak még valamit. Végül megszólaltam:
- Azt akartam csak mondani, hogy akkor éreztem úgy a legteljesebben, hogy élek. Ott, a tiszta őszi fényben, a ragyogó ég alatt. Béke volt bennem, nyugalom és… szeretet. Igen. Szerettem körülöttem a fákat, a bokrokat. Szerettem a búcsúzó nyarat, az ősz színeit, a közeledő telet. Szerettem mindent. Úgy ahogyan, most téged szeretlek.

Csak amikor a lány átölelt a karjaival, és melegen megcsókolt, akkor döbbentem rá, mi szaladt ki a számon. Megijedtem, aztán amikor a lány átvetette a csípőmön a combjait, elvigyorodtam, őrült energia és bátorság öntött el.
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek… - suttogtam a fülébe, mint egy ripacs azokban a filmekben, de ő nem nevetett, csak csókolt és simogatott, magamon éreztem őt mindenütt, és ő is érezhetett engem. Mikor megérezte merev férfiasságom a lába között, felnyögött, és lenyúlt, hogy a kezébe vegye. Nem tiltakoztam, amikor lejjebb kúszott, hogy mellkasomat és hasamat csókolja, majd elnyelje kemény, síkos vágyamat. Selymes haját túrva élveztem a játékot, amíg közel nem kerültem a robbanáshoz. Akkor a hátára hengerítettem őt, és ráhajolva csókokkal borítottam be a melleit, a nyakát. Ujjaim combjai közé kúsztak, feltárva őt, becézve, ingerelve. Beleszédültem a vágyba, ahogyan ajkammal száján csúszkálva felittam a feltörő élvezet leheletét.
- Tégy magadévá – súgta, és én boldogan engedelmeskedtem. Párnát csúsztattam a feneke alá, feltérdeltem, és beléhatoltam. Láttam az arcán, ahogyan kipirul, eltorzul a kéjtől. Mozogni kezdtem, ő pedig a nyakamba tette a lábát. Egyre mélyebbre hatoltam édes, szűk forróságába, éreztem, ahogyan szorít, ahogyan vonaglik. A lány újból és újból felsikkantott az orgazmus hullámainak csúcsán.
Én még nem végeztem, lekaptam a lábait a nyakamból, és szétfeszítettem őket, ahogyan csak tudtam. Élvezettem néztem alattam vonagló csupasz ágyékát, amely csillogott a kéj nedveitől. A látvány végül is megtette hatását, és felnyögtem.
- Jövök drága…
- Gyere, gyere… - sóhajtotta mély hangon a lány, és újból felsikkantott, amikor szerszámom lövellni kezdte forró magját. Mintha egy tüzes vulkánba élveztem volna. A kéj irtózatosan erős volt, csak nyögtem, szorítottam, és a nevét hajtogattam. Végül ráhanyatlottam nedves mellkasára, és az apró bimbókat simogatva lihegtem. A lány nedves hajam simogatta, pihegett ő is. Sokáig így maradtunk.
Béke. Békét éreztem. Sokáig nem tudtam, mekkora kincs ez. Most már tudom.

Miután lecsillapodtunk, és a lány puha teste újból hozzám fészkelődött, elaludtunk. Úgy éreztem, soha ilyen simán nem nyelt még el az álom mélyvilága. Az illata elkísért a homályos öntudatlanba.
Álmomban ismét a vízparton álltam, az őszi ég alatt. A madarak a fejem fölött V alakban húztak el délnek. Hajamat szél cibálta, színek söpörtek végig a tájon, amely az alvók nyugalmát árasztotta. A távolban mintha valaki egy dalt dúdolt volna:

Elhalkul bennünk az éber világ
a folyó köveket hord körénk
Egymásban elveszünk köd fátyolán
áttörve a nap száll fölénk

Ha eljön a hajnal így ébredünk fel
nekünk süt a nap
vele még a hold
eltűnt, aki ébren volt
éjjel, azért hogy jól aludj el
Ha majd kell…

Én írtam volna? Meglehet. Nem számított. Szép volt, és ahogyan hallgattam, béke volt bennem, béke volt. Sokáig hallgattam, míg meg nem nyíltak a habok, és az alak kiemelkedett a hullámokból.

A hajnal fénye ébresztett, ahogyan sok évvel ezelőtt is, azon az őszi reggelen.
A lány kitakarózva, meztelenül feküdt mellettem, oldalára fekve, arca a kezén, arcán a megelégedettség mosolyával. Megsimogattam a haját, és csókot leheltem az ajkára. Halkan felnyögött, de nem ébredt fel, csupán a mosolya lett még szélesebb.
Döbbentem éreztem, hogy remeg a testem, a szívemből pedig forróság sugárzik a végtagjaim felé. Most már biztos voltam magamban, és a tudás immár nem rémülettel, hanem végtelen boldogsággal töltött el.
- Azt nem mondtam el, hogy azon a reggelen láttam Vénuszt – suttogtam kedvesem fülébe, jól tudva, hogyha hall is engem, csupán az álma falán át döndülnek szavaim. – Igen. Amikor a gitárok crescendója a csúcsra ért fülemben, láttam a gyönyörűt, láttam a meztelent. A folyóból emelkedett ki, és fehér volt, fehérebb, mint a legvakítóbb hóesés. Nem sokáig tündökölt nekem, várták vissza a habok, azt hiszem. De a mosolyát sosem feledtem el.

A lány nyújtózott, mint egy kismacska. Gyönyörűséggel néztem, ahogyan a beszűrődő napfény végigfolyik a combjain, a hasán, a mellein, az arcán. Bájos, és olyannyira ismerős arcán.
Melléfeküdtem, áhítattal, mellére hajtva a fejemet.
- A te mosolyod volt az. Biztos vagyok benne.
Nem válaszolt, csak mormogott, és pedig csak öleltem őt, hallgattam szívverését, légzését. Arra gondoltam, visszaszenderedem én is. Korán volt még. De agyamban, szívemben és minden eremben egymást kergették az érzések és az indulatok, a hullámok áradások és apályok, vagyis mindaz, amit úgy hívunk, szerelem. Végül mégis visszainvitált az öntudatlan, és én nyugodtan lépdeltem végig a homályos folyóson, és közben végig éreztem a folyó illatát, a napfény melegét. És láttam Vénuszt, láttam Vénuszt a reggelben.