Végső búcsú a kedvestől

Lövünk, hogy nyerjünk,
és ölünk,hogy éljünk.
Parancs kell hozzá, nem ok.
A halál a társunk,
majdnem barátunk,
mindig magunkban hordozzuk.
Elfeketült büszkeség
még mindig ég belül,
a gyökere véres árulásnak!
Töltött puska,
egy hordónyi móka,
tápláléka heves szerelem-lángnak.

A gyilkosok fajtái,
s a démonok magvai,
a csoda, a szerencse, a fájdalom...
Háborúba kell mennem,
a vér a szabadság pecsétje,
emlékedet magamban hordozom.
Két perc éjfélig,
hogy Tőled elszakadjak.
Két perc éjfélig,
hogy nagy áldozatot hozzak.

A vak ember felkiált:
Engedjétek ki őket!
Megmutatjuk majd az ellenségnek!
Napalm-sikolyok,
emberi lángok,
a láthatáron kigyúlnak a fények.
Elindul a gyilkolás,
egyszer majd megáll,
de el kell tőled újra mennem.
A háború gépezetének
agyarait olajozzuk,
A büszkeség éltet, és a szerelem.

Elszórt lövedékek,
szétzúzott lelkek,
sikoltanak a golyók, ha találnak.
A félelem
s a szeretet
lelkemben vég nélkül harcolnak.
Két perc az élet,
amíg itt vagyok veled.
Két perc az élet,
amíg simogatom a lelked.

A test-darabok,
és a csont-szilánkok,
mikor az emberek kettészakadnak...
Akik maradnak,
kínlódva felállnak,
és ujjal miránk mutogatnak.
Ahogy az őrült ember
játszik a szavakon,
és parancsol, hogy a zenéjére táncoljunk,
a hangjára
milliónyi éhezőnek,
hogy egy jobbfajta puskát csináljunk.

A pusztítás maszkjai,
s a szerelem lángjai,
ismeretlen a sorsunk, kettőnké.
Menj te is háborúba,
de ne várj vissza,
ne imádkozz a lelkemért többé.
Búcsúzom tőled, kedvesem,
de látlak még talán.
Isten hozzád, kedvesem,
gondolj néha rám.