Tündérhold

Az Alföld bársonyos éje felett
a telihold tündérfényként lebegett,
ezüstbe vonva fákat, bokrokat,
felidézve puha tündércsókodat...

Éjközép. Az ezüst fűben fekve,
ezüsttájon az ezüst égre meredve
Rád gondolok ott északon, messze,
a magasban úszó Holddal szemezve.
Éjféli csalogány cingár hangja
gondolataimat el nem vonhatja,
s a messzi távolból halkan szóló
hang érkezik, tündéri brácsaszóló.
Csendes szellő simít végig rajta,
oly puhán, ahogy mindig is akartam,
ámde nyomába sohasem érhet
puha ajkaidnak, mit ajkam remélhet.
A csillagok odafenn hiába
vonják el figyelmem sziporkázva,
szempár viszonozza odafentről
pillantásom: tündéré az egekből!

És lassan, ahogy múlik az éjjel,
szívem megtelik e csodás egésszel.
Bársonyos, varázslatos éjjel volt...
Rájöttél már? Te voltál a Tündérhold!