Tépett lobogó

A zászló elhasadt.
Csak megsímítom.

Elszakadt a vászon,nem lehet foltozni.
Elhasadt a nyele,nem tudom hordozni.
Azt hiszitek,hogy a harcosok nem sírnak?
Tudjátok a titkot: bizony ők is szoktak.

Elült a csatazaj,nem peregnek dobok.
Nem szól a harsona,nem csendülnek kardok.
Béke van most.S csend borult a tájra.
Arany sugár süssön sírom kis dombjára.

Sokáig álltam minden ostromot.
Sokáig senki legyőzni nem tudott.
Csatákat vívtam,háborúkban győztem.
Egyre azt kémleltem,mi van még előttem.

Sokszor mondták,\"köszönöm,áldjon meg az ég\".
Sokáig azt hittem,ennyi épp elég.
Kerestem,kutattam,s menedékre leltem.
Míg aztán egyszer elárultak engem.

Dörögtek az ágyúk,s peregtek a dobok.
Nem értettem,aki tette,miért így eldobott?
Fájt nagyon,s égtem,tűz emésztett belül,
miért bánt ő velem ilyen kegyetlenül?

Éj volt csak sokáig.Aztán felkelt a nap.
Úgy éreztem akkor,csak a csillagok hullanak.
Ember el nem múlhat,nem méltó dolog az.
Utat mindig lelhet,ha mindent belead.

Boldogan,szabadon lélegeztem újra.
Úgy éreztem akkor,ráleltem az útra.
Letettem a fegyvert,nyugalmat akartam,
eldöntöttem végre,csendben élek s halkan.

De nem ez volt megírva,nem nyugodhattam meg.
Azt kérte az élet,Őt is ismerjem meg.
Szerettem azt a lányt,az elejétől fogva,
de sokáig nem láttam,rab leszek,és néma.

De megtörtént,rab lettem,csak árnyék.
Ma már látom azt is,erre nincs segítség.
Újra félredobtak,újra eltapostak.
És esélyét sem látom győzelmes csatának.

Elbuktam.Már tudom.Vége a csatáknak.
Nem leszek védője egy nagyon erős várnak.
Szerettem,tiszteltem éltem lobogóját,
nagyon fáj,hogy voltak,kik sárral bemocskolták.

Ezért most csendben leteszem a kardom.
Emléket s szépet mind magamban tartom.
Egyetlen vígaszom,hogy az Úrban hiszek.
Az olyanokat,mint én csak Ő értheti meg.

Nem hallgatom tovább hazug csaták zaját.

Emberek,ha halljátok:SZERESSÉTEK EGYMÁST!