SZÍVEMBŐL…

Eljött az idő, számvetést tartok,
Félek, mert nem tudom tőlem, mit akartok.
S álmodozom, jó lenne boldognak lenni,
De hallgass a sorsa, kinek neve senki!

Senki vagyok, egy nevetséges bohóc,
Az orrom krumpli, a hajam pedig kóc,
Az arcom festett, de szívem nem hamis,
Bár festék nélkül, bohóc vagyok magam is.

A múltam: emlékek halmaza tolong,
Régóta édestestvéremmé vált a gond,
De panaszkodni tilos, és már nem is merek,
Bár százszor fájnak az egykori ütlegek.

Vágyam szerény, de kimondani nem merem,
Álarcot húzok, ez egyetlen fegyverem,
Az álarc viszont kevés, csak kívülről takar,
Hideg az éjszaka, ha nem ölel egy szerető kar.

De kinevettek ti is, ám ez a sorsod ökör,
Hiába szöknél, már bezárult a kör,
Miközben nevetsz, bentről jön a hír,
S tudod szíved már a bánatában sír.

Mit más már un, te meg nem kaphatod,
S lelked panaszát csak némán hallgatod,
De sérelmezned ezt jogod nincsen már,
Hisz nincs senki e földön, ki csak reád vár.

Könnyeid tiszták, de semmit sem érnek,
Hisz más nem tudja, hogy miről is regélnek.
Szürke árnyék vagy, gondod a sajátod,
Ilyen a sors, és ezt a szívedből sajnálod.

Múló emlék vagy csak, ezt te is tudod,
Az élet folyama csak sodor, s ezt már unod,
Magányos farkas, ki mindig boldogtalan,
Bujkálva, mert tudja, élete hasztalan.

S visszanézel, mit is hagytál hátra?
Mily hasznosat hoztál te a világra?
Olybá, akár nem is léteztél volna,
Nyomokat keresel, tengerben gyalogolva.

De meguntam, hogy egy senki vagyok,
Meguntam, hogy utamon, nyomot nem hagyok.
S a könnyek, melyek szívemet mardossák,
Most szépre festett arcom festékét lemossák!

De ha lejön az álarc, meghal a bohóc!
Eltűnik a krumpliorr, és kisimul a kóc.
Csak egy szamár marad itt, de minek,
Így, hogy maga lett, már nem kell senkinek!