Reggeli táj

… Reggel van, a nap álmosan és ertőlenül bújik ki felhő paplanjából… hideg van…
ezért még ő is visszabújik kicsit.

Nem akaródzik elkezdődni az élet, a reggeli mohóság…
Hajnali harmatcseppek gondtalanúl csillognak a fűszálak között…
Csend van… csak egy megfáradt falevél gyönyörű halála töri meg a lég hűvös mozdulatlanságát…


… A ház cserepeinek élénk barna színét felfalta valami, csak néhány
foltban látszik, hogy milyen volt is valójában. Valami fehér, valami
csillogó természeti gyönyör. A levegő dermesztette meg az ablakokat
is. Belülröl párás, míg kívül vidám jégvirágok burjánzanak rajta. Az
egész reggeli táj egy csillogó ezüstre hasonlít, mintha öregedne…
mintha… "őszülne"…
Egy picinyke bogár remegő szárnyakkal repül a távolban, majd eltűnik
szemem elöl, vajon elérhette e aprócska földi célját?…


… Szomorúan sötét az égbolt, pedig már javában reggel van. A felhők mintha titkos gyűlést tartanának oly szorosan és makacsul takarják el az eget. Mint megannyi tiszavirág pattannak ki az utolsó bimbók a rózsabokron, hogy aztán gyorsan meg is haljanak egy hűvös őszi hajnalon…


… Korán ébredtem, de azért már szürkület volt, mintha nap nélkül lenne világos. Egy fekete mókus szájában földi mogyoróval, mintha már csak percei lennének hátra az életéből, úgy próbálja féltett kincsét gondosan elrejteni… de megjelenik még egy, és a hangos civakodás közben elveszítem szem elöl kié lett végül is a téli betevő…


… Baljósló zörgő hangokat hallani kintről, pedig, a közeli fán már kissé sárguló levelek integetnek csak. Egymáshoz verődve pörögnek- forognak és már kissé aszott testükkel az idei év utolsó táncát járják…