Méreg-vágy (versek Timihez IX.)

Szép tavaszunk gyorsan őszbe fordult.
Víg mosolyod, bús közönnyé torzult.
De szavaid félelem szülte gátja,
Vallomásod örök útját állta,
Hogy minden igyekezetem hiába,
Az arcodra húzott boldogság fátyla,
Csak reményem elvetélt, szürke álma.
Az egekig törő, ropogó máglya,
Ezer csillagként pattogó szikrája,
Szív-mécsesed nem gyújthatja lángra.
De hittem ajkad hamis-szép dalát,
Míg tálaltad a díszes lakomát.
Egy szerelmes szív halotti torát.
Majd vidáman felkiáltok: „Vivát!
Bolond ki hagy, hisz’ minden cseppért kár!”
- S kiittam Szókratész poharát! -