Látomás

Furcsa egy látomás,
Talán egy más világ,
Talán csak a múlt egy mása,
Csupán a jövő egy pillantása.

De igaz eme látomás?

Furcsán magam elé meredek,
És az életből nagyot merek.

Mert én merek.

Nagyot merek.

Látom a csillagot elhullni,
A világot tobzódni,
Egy tetemet elhullni,
A csontokat megtörni.

És hallom a reccsenését,
Élő, furcsa kérdését.

Fehérlik a csont,
Vöröslik a vér,
S bár undorító mindez,
Mégis benned létezik minden.

S ez mámorító maga.

Ő saját maga,
Vörös-fehér valósága.

És mindez csak egy látomás volna?

De hisz ez a valóság maga.

Mi valakinek rémálom,
A másiknak valóság szilárd lábon,
A harmadiknak csak egy mese,
De ezt senki meg ne értse.
-Furcsa… – mondja az élet
-Pedig te kérded – mondom szerényen
- de nem ilyennek akartam- mondja komoran,
Majd a kést meglátja markomban.

Nem várta ezt,
De igazat ad,
Hisz ő volt az,
Róla szólt-e nap.

-Ne tedd ezt kérlek…-mondja szépen
-De hibáztál – mondom szerényen
-De hisz hiba nélkül, élet nem lehet!
-Ám te magad vagy az élet…

Szemében félelem,
És némán megdöbben,
Furcsa szavak ezek,
S többet már nem kérdek.

Megcsillan a kés,
A látomás elvész,
S mindez már a múlt,
Az élet már nem fut…

Nem lélegzik többé,
Nem szól rám már,
Ott fekszik előtte,
Véresen mocskosan,
De szíve még dobban,
Majd elhal a torkában.