Kikötő

Ezek a képek! Az ezerszer látott, ezerszer is megunt képek!
Zsongások, zsivajok, sejtések.
Könnyelműen megfestett víziók.
Nem mintha virrasztásainkat gyakorta átjárnák – de álmaink fürdenek bennük.
Hányszor futunk még át a szivárvány alatt, az ősi városok látomására szomjazva?
Az ősi sivatagok, a széjjeldúlt falak, a vérben ázó folyók!
Karavánutak, esztendők, éjszakák – az elme lampionvilágában!
Nem vágyhatunk többé törékeny képzeteket. Magasra csap a hullám, hajónk elhagyja a kikötőt.
Látom lobogóit a perzselő szélben.
Egy táncos könnyedségével siklik a türkiz étere, a türkiz magánya felé. Égtájak köszöntik, hajnalcsillag bús szolgahada.
Egy napon átveszik kormányát patkányai – dévaj éjjeleket tölt majd el, megismerni a rettegést, a kiégettek minden kínját. Testét, amit átrág a tenger, örvények zabálják fel. Palota lesz; sosem látott mélységekben élő, szörnyeteg halak palotája!
S mily szerencse, ő megmenekedett ettől. Akkor – akkor pusztulása lett volna.
Ma már indulhatna.
Ami visszatartja? – partvidéke örök, nyűhetetlen szolgálata.
Nélküle nincsenek csodái, sem meséi.
Ácsolja, ácsolja, ezerszer is búcsút int, ezerszer is nélküle fut ki a hajó.