Kedvesemnek

Lassul már a vér szívemben, szememben
Szürkébe barnul az ég kékje.
Őszi szél, varjúszó s zord temetések
Csalnak csak ki a nyitott térre.

Nehéz csontokat tanít vallani a tél,
Ereimben zsibong már a tavasz átka.
Ős Kutakból iszap szaga száll fel,
Hollóárnyban a víg napok viránya.

Nem futhatok együtt üstökösfénnyel;
Sem lábad nyomán én sebzett, lomha tulok
Szemeidben túl görög már a tenger,
S túl lángolók a déli napok.

Azért ne hagyj el végleg, csak annyira, hogy éljek,
S élhess te is bennem, mint a hajnal,
Hadd temesselek el, drágám, ha jön a tél,
S hadd ássalak elő majd az új tavasszal.