Kálváriánk

I.

Egy éve immár, hogy istenem a neved,
Őszintén, feltétel nélkül szeretlek minden nap.
Közös terveink holnapunk ágyát vetik meg,
Hol minden álmunk ezredévvel halad.
De az idő vonatként robog velünk,
A nagy állomások tovatűnnek ablakunkon át.
Az élet mámoros ital, miből nagyokat nyelünk,
S vele együtt minden porát, nyomorát.

Mert kevés az, mit láttat a felszín,
Leplek alatt harcok, sorsok árral szemben úsznak.
A felszín tabu, a felszín nyugtalanító sín,
Hol az önámítás kényes terhei végtelenbe futnak.
Államok, népek, de leginkább családok, és mi magunk.
Nem leszünk urrá gondjainkon, mert félünk
Holnaptól, mától, melyektől csak kétséget kapunk.
S félünk az új utaktól is. Mert mi vár, ha rálépünk…?

A megoldás? Helyettünk más nem leli meg soha,
Hisz a gondok bennünk vernek gyökeret,
A sarjaiktól esik lelkünkön csorba,
Mit egyengetni csak nekünk nyittatnak teret.
A megoldás? Megtalálni sohasem egyszerű.
Sokan adják föl, s vigaszukat poharaktól várják,
De a porok, poharak, teák, elátkozott tűk
Miatt méregfogukat saját magukba vájják.

II.

Hozzád indulok, ily terhes gondolat társaként,
Mert magamnak is hazudnom kell.
Hitem bástyája feldúlva ég,
S végszavára pokoli kísértés felel.
Így lettem gondok és drogok zsoldosa,
Feladva magam, elveim és életem, bízva,
Hogy az árnyék e kéjelgő orvosa
Jövőm építését magára bízza.

Kiégett szemed tükre andalítva fáj,
Hisz velem fakulsz az ÉLET portréján.
Hová a régi tűz, az angyali báj,
Melynek nem álltam ellent hajdanán.
Görcsös zavarunk egy ’adag’ után szárad.
Nekivágtunk a téli világnak, hol még nem járt ember.
Bizonytalan lépteink visszhangja támad,
S fagyos hálóját húzza ránk a zord december.

Ott a fény, ahol biztonság övez,
De a hangok moraja tompítja látásom,
S félek, megőrjít e tébolyult nesz;
Már látom:a fényben saját sírom ásom,
Anyám zokog, te esdekelsz melletem,
A régi barátok mind körém vihognak,
„Mondtuk, hogy vigyázz!”, de én nem hittem.
Már késő, a hajnal sugarai felragyognak…

Ott találtak ránk, elért a fény.
Embergyűrű veszi körül a két rideg testet.
Nem nyomorít többé a sóvárgó remény.
Az ÉLET portréjára két új csillagot festett.
Élni nem lehet eleget, de rajtunk áll,
Hogy ne a gondok irányítsanak.
Én rossz megoldást választottam:üres halál.
Hagyjuk, hogy a remény percei világítsanak!