Éva

Sírok. Zokogok, és tekintetem sötét gyűlölet lángjában emészti tükörképed.
Kaján vigyorra húzódik ajkam, és kezemben a késről lassan csöpög le alvadó véred.
És halkan elkezdek kacagni. Majd egyre hangosabban,
Mert hangod még mindig ott sipákol az agyamban:

"Megint kihagytál valamit! Lusta, gerinctelen féreg!"
És elmém ismét elönti, ellepi, megfojtja a méreg.
A kés ismét lendül. A penge ismét húsba váj.
És lelkemben tisztulni kezd, a vérvörös homály.

Ekkor hugom betoppan a szobába, ártatlan mosolya arcára fagy:
"Mit tettél, bátyám...? Te erős, te nemes, te nagy?"
"Sajnálom, tényleg" - felelem én lassan.
"De ezt a kínt tovább már nem bírhattam."

Sikoltva rohan ki a szobából, és megjelenik apám.
Megfagy ereiben a vér, ded erőt vesz magán:
"Miért kellett? Miért?! Te bolond vagy, elmebeteg, őrült!"
"Mert én szörnyeteg vagyok, amit e nő szült."

Most öcsém omlik lábamhoz zokogva.
Ő nem szólt semmit, valahol érezte, tudta.
"Bocsássatok meg" - felelem,
És újra megtelik könnyekkel a szemem.