Éjszaka vándora

Egy holdfényes, bágyadt éjszakán,
mikor a fák is alszanak már,
a vízben egy hátas gázol,
lábaival hullámot korbácsol.

Magányos paripa távol mindentől,
baktat untalan, szökve valakitől.
Gázol a vízben a Hold ezüst hídján,
mit szándékszik elérni, senki se tudja tán.

Sörénye szemébe lóg, szügyig gázol már,
a pompás teremtés még mindig lábon áll.
Majdan úszni kezd, lassan, de biztosan,
s a túlpartot is eléri hamarosan.

Szöréről lerázza a víz cseppjeit,
s a parton folytatja határozott lépteit.
Elindul a szárazföld belseje felé,
aztán megáll, csendben lehajtja fejét.

Csendben horkantt egyett, s az avar megzörög,
régi jó barátot, egy fiút köszönt.
Lehajol, lefekszik, s a fiú átöleli,
s fülébe suttogja, hogy hiányzott neki.

Elhalkul az éjszaka, már ők sem zörögnek,
a nyári éjszakán egymásnak örülnek.
Mély álomba merülnek, meg se mozdulnak már,
de együtt lehetnek, együtt -ló és ember-két jó barát.