Arra ébredek, hogy életben vagyok. Ez alapvetően csodálattal tölt el. Rögtön úgy is érzem, az ilyen kis dolgoknak lehet csak örülni, hiszen a fura módon elmaradt elmúláson kívül ennél kilátástalanabb helyzetben nem is lehetnék. Hasogat a fejem, mindenem zsibbad, mozdulni sem bírok. Ahogy a tudatom a kínzó érzések áradatának hullámverése ellenére teljesen visszatér, megpróbálom felmérni a nem túl rózsás helyzetem. Leszámítva a mindig szép virágokat, melyeket mind névről ismerek, még a kéket is a piros tüskével, most mind csak tőrök a szívemben. A szépség és gyengédség, kellemes illatok a múlt ködei. Csak a saját vérem ízét érzékelem a számban, csúnya zúzódást a karomon és a durva, hevenyészett de kitartó kötél szorítását, mely a húsomba vág. Legalább már elázott nem vagyok. Annak kéne lennem, de csak kihűltnek tapasztalom magam. Talán azért nem érzem a legsúlyosabb sebeim fájdalmát. Viszont ez egyben azt is jelenti, hogy legalább órák óta száradok vagy vérzem el épp. Nem tudom, melyik jobb.
Mindezt megkoronázandó egy hatalmas, hegyes fogakkal teli állkapocs tolakodik a lassan nyíló látóterembe. Hördül valamit, szaglászni kezd. A szemembe néz. Állom a tekintetét, de ő is az enyémet. Nem fél. Miért is tenné? Legyőzött. Konstatálja, hogy felébredtem, de egy hirtelen mozdulattal a hátát mutatja. Dühösen mordul egyet, majd a kupac rőzséhez ugrik. Gyengécske füst száll fel belőle, de egyáltalán nem kecsegtet a tábortűz kellemesen meleg, ám potenciálisan a lángtenger ígéretét hordozó lényével, mely képes végigszáguldani az egész erdőn, felfalva mindent, ami kedves nekem. Ami miatt kihűlt testem a lángok melegétől mégis megborzong, az a felismerés, hogy a tűz értem van. Vacsorára vagyok hivatalos, ahol én leszek a főfogás.
Itt akár tehetnék is egy gondolatbeli kitérőt a farkasemberek sokféleségéről. A legtöbb buta, vérengző és nyersen esz meg. A kicsit okosabbja azonban még a tüzet is ismeri. Némelyik még beszélni is tud. Na jó, nem nevezném társalgási szintnek, de kifejezik magukat. Ezek valaha a múlt ködébe vesző mondák szerint emberek vagy tündék voltak, de… Itt hagyjuk is az átalakuló vérfarkas és az állandó farkasember közti különbségeket. Ők (ezek…) ilyennek születtek. Egyszerre vérszomjas vadállatok és valahol érző lények. Nekem, mint erdei tündének óvnom és védelmeznem, sőt tisztelnem kell minden életet. Így is szoktam tenni. De most úgy néz ki, ez azzal jár, hogy a tápláléklánc alsóbb szintjeire kerülök. Márpedig, ha ez így van, az előttem dühöngő Wolfie talán nem az első farkas, aki sütni tud, de sütnivalója akad. Történetesen én. Ebben az esetben viszont nagyon sajnálom, hogy nem vagyok még halott. Igazán átugorhattam volna ezt az élményt, mármint a folyamatot, amin át kell esnem. Nem szeretném, ha a nyárssal ölne meg, amin utána halálom után is forgolódom majd, amíg kellőképpen megpirulok.
A tűz projekt elbukik, a farkasember dühösen szétrugdossa a csak kellemetlenül facsaró szagú, már nem is füstölgő rőzsehalmot. Felém fordul. Szemében viszont ég a láng. Én a fatörzshöz kötve, két tőröm és íjam szanaszét, a legközelebbi alig egy karnyújtásnyira. Vagyis elérhetetlen távolságra. Remegek, félek. Simán felfal. Puszta kézzel, hosszú karmaival széttép, aztán megesz. Hogy közben mikor halok meg, az nem igazán zavarja, ha egyszer megérzi a vért. Közeledik. Csorog a nyála. Pihegek. Szabadulnék, de lehetetlen. Járatom a szemem. Lehetőségek száma a túlélésre…
Aztán megállapodom az egyetlen lehetőségen. Bár ez majdnem annyira nem tetszik, mint az, hogy miszlikbe tépjen. A túlélés ígérete, vagy inkább kegyetlen törvényei. Az élet tisztelete, a… Lehetősége. Az élet… Ez (ő…) egy hím. A bunda miatt nem sokban különböznek a nemek, erejük, alkatuk, méretük is hasonló. De ez kan. Tudom. Még nem igazán látom, de tudom. Undorodom magamtól, de vagy ez erősebb, vagy az életösztönöm, ami áldja, hogy nem szuka. Azok csak simán megennének.
– Ne bánts! – súgom, olyan ellenállhatatlan hangon, ahogy csak képes vagyok. A pilláim rebegtetem, a mellkasom próbálom kiemelni, kevés sikerrel. Amúgy sem én vagyok a leglátványosabb tündelány, de azért a legtöbb embernél simán szebb. Ami mondjuk nem nehéz, de hagyjuk is. Mindenesetre a farkasemberek rajonganak a vérért. A bő vérért. Ha egy kicsit szabadulni tudnék, ha nem lennék teljesen megkötve, ha élhetnék még egy kicsit, ha… Megéri? Leküzdöm az ellenérzéseim. Pontosabban az életösztönöm elfújja őket, mint vizet árasztó tavaszi szél a gyertyalángot.
– Bármit megteszek, csak ne bánts!
Gyenge szöveg, főleg, hogy néhány órával ezelőtt még az életemért küzdöttem vele, ami minden ártatlan tünde szándék ellenére azzal járt, hogy meg akartam önvéd-ölni. Közelebb jön. Nagyon közel. A nyakamat szaglássza. Az első másodpercben behunyom a szemem, mert döntő pillanat. Egyetlen csattanással átharaphatja a torkom, és akkor vége a dalnak, az erdei kórus nélkülem kénytelen tovább dúdolni a fák virágzását előidéző énekét. A fogcsattintás elmarad. Egy életem, egy halálom, amennyire tudom, félrefordítom a fejem. Felkínálom a nyakam. Egyértelmű állati ösztönt beindító jelentés, hogy megadom magam. Övé a dominancia, csináljon, amihez kedve van. Remélem, van kedve. Morális dilemma, hogy nekem élni, cserébe őt kiszolgálni van-e kedvem, a tündék tanult és finom népének fejlett erkölcsét is felülírja az állatias ösztöne az elmúlás elkerülésére.
Megszaglász. Jó alaposan. Nincs mit érezni, nem vagyok büdös. Legrosszabb esetben is csak a rám ragadt erdőt érezheti. Meg a tavat. Amibe belezuhantunk harc közben. Amibe belefojtott. Ezek szerint csak majdnem. Ami viszont jó ebben, hogy ő sem büdös. Annyira… A farkasemberek szagáról nem kell elmélkednem. Általában így is kerüljük el őket a legkönnyebben, de kivételesen felőlem fújt a szél. Talán már előtte is fürdött, pont ezért. Bár ez túl nagy ravaszságra utalna.
Nyilvánvalóan nem patyolattiszta, de meglepően kevésbé büdös szájából előkunkorodik a hatalmas, érdes nyelve. A szemem sarkából látom. Most mi következik?
Lassan, – relatíve – gyengéden végignyalja a nyakam a kulcscsontomtól a fülem tövéig. Ha ezt túlélem, horzsolás marad utána. Minden erőmre szükségem van, hogy ne sikítsak. Vagy egy kicsit mégis? Hátha feltüzeli. Nyikkanok egyet, épp csak mint egy remegő őzsuta. A cimpámba liheg. Újra végignyal, ugyanott. Finom lehetek. Rájövök, miért csíp úgy a nyelve. Lehet ott egy seb. Mintha emlékeznék is, hogy a dulakodásunk közben a karma már megérintett. A sors keze, hogy összehozott egy farkasember-manccsal. Ez egyszerre lehet kóstoló és a hozzá hasonló állatokra jellemző gondoskodása sérültekről. Vagy…
Elém térdel. Én még mindig a fának dőlve ülök, combjaim, bokám összekötve, testem viszont a göcsörtös kőrisnek feszül. Egyik pántos bőrcipőm a tó iszapjában maradt, másik még rajtam. A farkas pont onnan indulva méreget. Most nem a nyelvével, hanem a szemével falja végig a lábam, egészen a combközépig érő vértszoknyámig, ami viszont jó tünde szokás szerint köldök alatt véget is ér. A hasamon van egy vágás. Nem mély, de talán nyoma marad. Már ha nem ömlik belőlem ennél súlyosabbakból mindjárt a vér, hogy már ne zavarjon semmi. Mire a tekintete eléri a melltartó-pajzsomat, hogy a dekoltázsomon át újra felkússzon a nyakamig, kissé megzúzódott államig, kihagyva a szintén hiányos vállvértemet (a bal cipő mellé a jobb oldali fémművészeti remeket hagytam el valahol), konstatálom az elkerülhetetlent. Egyértelműen hím. És most már szinte biztos élek még egy darabig, ha bele nem halok. A vérfarkas vére átrendeződött. A látványtól az enyém elhagy. Falfehéren pihegek. Egyre hülyébb ötletnek tűnik életben maradni.
Csak jön. A testrész és a hozzá tartozó a farkas is. Nem tudom, hogy közelebb térdel-e, vagy csak ekkora. Na jó, nyilvánvalóan megkötözött combom fölé jön, a hímtagja pedig az arcomba. A lihegése a fülembe, fentről. Egyre gyorsabb. Aztán a fájdalom. Hirtelen eltűnik a céklavörös, hegyes végű, kutyákéra emlékeztető, de méretében inkább lóéra hajazó szerszám, hogy ismét a mellső karmai kerüljenek a látóterembe, amíg megreccsen a bokám, amire ráül. Most őszintén sikkantok fel. Furcsa módon enyhül a fájdalom, bár ezt az elmúlt másodpercek félelmetesen intenzív látványélménye után inkább csak utólag fogom fel. Pedig a maga módján kedves tőle, hogy nem zúzza péppé az ő súlyához egyáltalán nem tervezett, műremekbe illően kecses és vékony lábaim. Leginkább akkor fogom fel, hogy épp nem öl meg, amikor majdnem kinevetem. Az utolsó pillanatban álcázom halk sikkantásnak. Hegyes körme a melltartóvértem középső, egyetlen, gyémántokkal kirakott titán-arany gyűrűben összefutó szálainak feszül. Pontosabban feszülne, de egyszerűen lecsúszik róla. Nyilvánvalóan le akarja tépni, vagy legalábbis ketté. Ám a tünde harcosok vértezete kettős célt szolgál. Egyrészt a sokkal kisebb és ezért értelemszerűen gyengébb lányok kihasználják az elterelés harcban elképesztő előnyt adó erejét. Majdnem mindent megmutatunk magunkból, ami nyilvánvalóan hatással van bármilyen faj férfi (hím…) és még a női (nőstény…) képviselőire is. Hiába, kiemelkedően szépek vagyunk. Én egyébként a saját standardjaink szerint pont nem annyira, de mint említettem magamnak is annyiszor, az embereket, pláne a törpöket vagy a golbinokat így is messze felülmúlom. Másrészt a nevetségesen tenyérnyi (és itt inkább a sajátom, mint ennek a szőrös állatnak a tűhegyes karmokban végződő lapátjához hasonló), drágakövekkel kirakott, testhez simuló fémek varázserejűek. A butábbak (a farkasemberek például…) mindig elfeledkeznek a varázslatról. Pedig valahol őket is élteti. A lényeg, hogy a melltartó-vértem nagyjából annyit véd, mint egy lovag páncél felsője. A tünde kardokon és a jádeköves nyílvesszőkön kívül nem sok minden megy át rajta, még ott sem, ahol csak a bőröm látszik. Egy farkaskarom pedig esélytelen.
Az, hogy kiröhögjem, azonnal az arcomra is fagyna, ha hagytam volna eluralkodni. Ez a példány túl okos. Vagy csak észlelte, hogy önkéntelenül a tőrömre pillantottam, amikor eszembe jutott az áthatolhatatlan páncél? Nos, bárhogy is, már a „kezében” van a közelebbi pengém. Kinyújtott, hatalmas nyelvével közelít. Ha hirtelen most látna meg minket valaki, bárcsak lenne ilyen, egy hős tünde fiú, aki az felajzott íjának túloldaláról figyelné még egy tized másodpercig, aztán eleresztené az ideget, ezzel megmentve, én pedig a legnagyobb örömmel adnám oda magam a megmentőmnek… elkalandoztam. Szóval még az én elmémen is átszalad, hogy köldöktől tokáig egy mozdulattal felhasíthatna a lávatűzön kovácsolt délföldi ezüstacéllal, mellpajzs ide vagy oda. De nem teszi, helyette óvatosan a bőrömhöz közelíti a penge… lapját. Mivel képtelen a körmeivel a a pajzs alá hatolni, a karika még mindig szorosan a bőrömhöz simul, így viszont csak a kültakaróm megsértésével lesz képes áttolni alatta a jégnél is hidegebb, a tűnél is hegyesebb fegyvert. Önvédelemből segítek neki. Amennyire a gúzsba kötött kezem engedi, összeszorítom a felsőtestem, hogy a két oldalról megtámogatott kebleim kiemeljék magukat és az őket éppen takaró háromszögek körben találkozó közös pontját. Érzem a tőröm hidegét, ahogy áthatol a varázslaton, de nem a forró bőrömön, melyben most épp olyan bőven áramlik a vér, mint a farkasomban. Az idő lelassul, a tőr átér a karikától balra, a válogatott tiszta fémekből, pókselyemből, elhatározásból és varázslatból szőtt anyag alatt. Majd egyetlen rántással a farkas maga felé húzza, amitől öltözetem úgy enged, mint az északnyugati parasztok ócska gyapjúszőttese. A melltartóvértem épp olyan siralmasan szakadt, funkcióját vesztett rongydarabbá változik, mint amilyennek én is érzem magam kiszolgáltatottságomban. Két keblem selymes bőre az erdő és a valóság jéghideg megmásíthatatlanságával találkozva mered az elkerülhetetlen jövőm felé. Amely szerencsére nem markoló karmok képében, hanem még annál is riasztóbb formában közelít. Fogak…
A lábammal érzem, hogy a teste ütemesen jobbra-balra leng. A mohás talajon keresztül jön az inger. A farkát csóválja! Mármint a szőröset… A másikra gondolni se merek, nem látom, csak azt, hogy meggörnyedve odahajol, és a végeláthatatlanul hosszú nyelve alulról, aztán a karom felé érve körbenyalja a jobb mellem. Érdes, undorító, de egyszerre groteszk módon émelyítő. Mármint az, hogy megmozdítana bennem valamit az az érzés, hogy a körbenyalást szó szerint, nem mint folyamatot, hanem állapotot kell érteni. Kerek, nyilvánvalóan tökéletes, ám egyáltalán nem hatalmas mellem majdnem átéri a nyelve, mint az ujjak a csuklót. Nagyjából mint női ujjak a férfi csuklót, valamennyi kimarad, de folyamatosan köröz vele, egyre szűkebben. Hamar a mellbimbóudvarom körül van a hegye, aztán…
Eléri. Túl erős az inger, hogy jó legyen, de most nem kell megjátszanom magam, hogy felnyögjek. Olyan intenzív, hogy mielőtt sikítanék (nem tudom, menyi idő telik el) és azon könyörgök, hogy inkább harapja le az egészet, átvált a bal mellemre. Ez már legalább nem ér váratlanul. Összeszorítom a fogam, megint köröz, megint egyetlen tűhegynyi részt sem hagy ki, végignyálazza az egészet, majd a nyelve hegyével megcsavargatja a bimbóm. Újra sikítok. Nem hangosan, de őszintén. Ha csak egy kicsit csinálná gyengédebben…
Nem gyengéd. Felegyenesedik, lenéz. Bámulja a cicimet. Csorog a nyála. Ömlik. Végigfolyik a halmaim közt, csak be ne folyjon máshová, mert az undortól menten elájulok. Nem hagy gondolkodni, A karmos keze lendül, a reggel még fürtökben tökéletesen együtt göndörödő, mostanra valószínűleg egy hegyi boszorkány gubancos kazlát imitáló hajamba mar. Már attól kitépi érzésre a felét, hogy összefogja aztán hátrahúzza. Ettől önkéntelenül is felnézek rá, bele a pofájába. A kutyák nem szeretik a farkasszemet, de ez a véreres, vörös szempár állja a tekintetem. Elsőre fel sem fogom, mit hörög, pedig beszéd.
– Te harap… Én is harap! Meg is esz, ha te harap!
Mielőtt felfoghatnám, hogy ez mi akar lenni, újra kitölti a látómezőm a mostanra valószerűtlenre duzzadt hímtagja, mely megállíthatatlanul tart az ajkaim felé. A hajnal első sugarait idéző színű, tökéletes ajkaim felé az a bordóba hajló, inkább húsra hasonlító, de vad, állati erőtől duzzadó, hegyes végű…
Kérlelhetetlenül a számba tolja. Ha nem akarom, hogy azonnal harapásnak vegye, iszonyúan kell szorítanom az ajkaim rá, miközben szinte kiakasztom az állkapcsom. A kettő együtt szinte kivitelezhetetlen, a makkja pedig csak türemkedik befelé. Aztán tovább… A nyelvemmel egyszerre akarom eltartani, kilökni, de esélytelen. Olyan ereje van, hogy…
Az íze… Hagyjuk. A tó csak részlegesen segített, nyilván nem erős izgalmi állapotban áztatta, amikor harcoltunk. Persze izgalom az volt, csak nem ilyen. Magam sem értem, hogy hogyan, de nem harapom meg, a fogam hozzá sem ér. De egyre beljebb jön, feltartózhatatlan, vad és ahogy kisebb húzza, mélyebbre löki. Neki ez biztos finomkodás, nekem több mint erőszak. Egyszerűen túl nagy, túl hosszú, és már a torkomban is van. Azonnal öklendezni kezdek, páni félelem tölt el. Kihúzza, aztán vissza. Megint, újra, én pedig csak simán félek a dicstelen fulladástól. Vagy a dorongja, vagy a saját nyálam öl meg rövid úton. Az ajkaim repedéshatáron, a torkom már most elképesztően sajog, levegőt épp ezredmásodpercekre kapok az orromon át, amikor visszahúzódik. A sokadik ilyen után megállíthatatlanul kezdek öklendezni. Ha nem tudok megszabadulni a felgyülemlő, valaha juharszirupos, jázminszirmos gyümölcssalátaként indult tartalomtól, amit reggel vételeztem még az erdőjárás előtt, és annak maradéka a nyelőcsövemből kimenet híján a légcsövembe kanyarodik, akkor már inkább a szétmarcangolás. Köhögök, prüszkölök, az orromon jönne ki…
Ez az áldott jó lélek hagy nekem egy pillanatnyi szünetet. Visszahúzódik, az a valószerűtlenül nagy makk immár a távolodik. Ő se akarja, hogy összehányjam a bundáját. Amennyire a kötelek engedik (vagy nem engedik, de nem érdekel, én se okádnám össze magam, még így sem), oldalra fordulok, kiadom ami ki akar jönni. Prüszkölve, köhögve, fájó torokkal lihegek, levegőért kapkodok. Behunyt szemmel akarok máshol lenni. De ez a varázslat nem működik.
Ezt én nem fogom kibírni. Ez az egyetlen gondolatom. Aztán egy másik is, a tudatos elmém mélyéről. Ha sikerülne így levezetnem az energiáit, ha… talán… megmenekülnék. Ha mást nem, a további, ennél rosszabb szégyentől, amit a túlélésért kéne tennem. Most mást kell. A szemébe nézek. Már nem öklendezem. Igyekszem lenyelni, visszanyelni, megtisztítani magam, amennyire lehet.
– Oldozd el a kezem, jó lesz, segítek! Kérlek. Jó lesz…
Tekintetem egyszerre szuggesztív, kérlelő és parancsoló, elesett és elszánt, csábos és ellenállhatatlan. Legalábbis annak szánom. Elgondolkodik. Valószínűsítem, hogy ez sokáig tart nála, de nem. Ismét a tőrömért nyúl. Egy mozdulattal elvágja a csuklómat… összeszorító kóckötelet, majd felpattan, és neki két, nekem úgy öt lépésnyire markolatig egy korhadt farönkbe nyomja a tőrt. Ő könnyedén, én valószínűleg kínkeservvel tudnám kihúzni, ha eljutnék odáig. A másik jóval mögötte van, rajta kéne átmennem. De előbb ő fog rajtam, ha most nem járok sikerrel. Újra a térdei közé veszi a lábaim, az irgalmatlan hímtag az ajkaimhoz közelít, de én két kézzel megmarkolom. Szétkenem rajta a saját nyálam, húzogatom a valószerűtlenül aprónak tűnő kezem, mint egy gerendán. Talán éppen olyan erős anyagú és olyan kemény is, de nem nagyon érzem, a kötél minden vért kiparancsolt az ujjaimból és a tenyeremből. Nem sok időt hagy az ismerkedésre, a végét a számhoz nyomja.
Alig valamivel jobb a helyzet, a karom jár fel-le, amikor túl mélyre nyomja, igyekszem visszatartani. Először nem nagyon figyel erre, de ahogy azt a vastag, érdes bőrt tologatom, érezni kezdi, hogy jobb, ha visszavesz. Magához képest persze. Még mindig a torkomat ostromolja, még mindig kireped tőle a szám, már most zsibbad a félrelökött nyelvem, de már-már kezelem a szituációt. Érzéketlenné válok, a feladatra koncertálok. Nyelem a húst, húzom a gerendát, lököm a szőrös testét, ha túltolja. Küzdök a gyönyöréért, ami az én túlélésem záloga. Egyre mélyebbre jön, de már megtanulok levegőt venni, az öklendezési inger elhal, elmúlik, mint a tünde erkölcs és báj maradéka, melyet ledorongol a torkomon. Behunyt szemmel igyekszem nem gondolni arra, hogy mi történik. Átvillan az is az agyamon, hogy mi lesz, ha elsül. Épp időben, mert megtörténik, mégis váratlanul ér. Természetesen éppen olyan valószerűtlenül hatalmas a szökőár, mint a hullám, ami kelti. Egyszerre örülök, hogy túl történik a nyelvem leghátsó részén is, és próbálok nem megfulladni tőle. Valami varázslat miatt épp nem vettem levegőt, így a gyomromba megy, szinte egyenesen. Olyan mélyre dugja hörögve és vonyítva, hogy magam sem értem, ez anatómiailag hogyan lehetséges, de nem is érdekel, csak legyünk túl rajta, ne a tüdőm töltse meg ahelyett, hogy végre friss levegőhöz jussak. De csak pumpálja és pumpája, a világ pedig immár nyitott szemmel is sötétedik, és nem csak azért, mert ahhoz képest, hogy mi van a torkomban, valószerűtlenül közel a szőrös hasa a szememhez. Hanem mert hamarosan elájulok, ha nem kapok friss levegőt, és…
Kihúzza. Mint egy újszülött gyerek, aki felsírva veszi az első levegőt, új áramlik süvöltve az ételtő gáz a tüdőmbe. Nem hiszem, hogy tünde ennél mélyebbre tud süllyedni fajának etikettjében, mint ahogy én, mocskos, elgondolni se akarom, mitől habzó szájjal lassan magamhoz térek a mohás-avaros, erdőillatú talajon. Arra eszmélek, hogy az oldalamon fekszem. Ami csak úgy lehetséges, hogy eloldotta azt a kötelet, amivel a fához hurkolt. Erőtlen rongybabaként heverek a vért nélküli vállamon, meg-megránduló lábakkal. Görcsösen vonaglom. Mire az agyam felfogja, hogy minden béklyómat feloldotta, az is eljut a tudatomig, hogy a szoknyám és az alatta szolgáló ruhadarabom is előttem, cafatokban. A másik tőröm pedig épp most fúródik az ikerpárja mellé a fatörzsbe. Itt lenne a tökéletes alkalom a menekülésre. De épp a a szemem is alig bírom nyitva tartani, majdnem megfulladtam az imént (ma már legalább másodszor), meg persze jártányi erőm sincs.
A farkas bezzeg gond nélkül szökell, két ugrással ott terem, én pedig felemelkedem, sőt a levegőbe repülök, de nem magamtól. Nemes egyszerűséggel a hajamnál ragad meg, és fél kézzel felemel. Önkéntelenül kapaszkodom a karjába, hogy enyhítsem a szörnyű érzést. A fejbőröm le akar szakadni, a nyakam el akar törni. Tudom, hogy nem fog megtörténni, de mégis kapaszkodom a karjába. Annyira erre koncentrálok, hogy nem is tudom, mit akar.
Aztán megérzem a nyelvét. A kapálózó combjaim között! Kétségem sincs afelől, hogy mit akar. Szó szerint nem esz meg, csak megkóstol. Még mindig a fél karján lógok, egyik kezem pont egy karmába kapaszkodik, a fejem nyilván nem tudom lehajtani, hogy megnézzem, mit csinál. Ennél kiszolgáltatottabb összekötözve sem lehetek. Ha most ellenkezem, biztos pórul járok. Hát még szét is nyitom a lábam. Ő pedig mohón megtalál.
Most őszintén sikítok.
Nyilvánvalóan túl erős az inger, ugyanakkor nedves, forró és… túl erős. Érdes és követelőző. Minden porcikám össze akarja szorítani a combom, hogy védje a legérzékenyebb pontot, de nyilván nem tehetem meg. Simán kiharapna belőlem egy darabot. Jó esetben csak a lábszáramból…
Morogva lefetyel, mintha csak egy bőrkulacsot tartana a feje fölé és alulról inná a csücskét. A foga a combomhoz ér, a durva szőrei súrolják. Orrából jövő nedves és forró levegő a szeméremdombomnak csapódik. Én pedig könnyítek rajta és magamon. Felemelem a combjaim és a vállára teszem a talpam. Teljesen kinyílok előtte. Mordulással nyugtázza. A könnyebb hozzáférhetőséget két nyalintással honorálja, ami már-már akár jó is lehetne. Sőt… Gondolni se tudok rá, de… A vállán guggolok gyakorlatilag, még mindig a feje fölé tart. Egy mozdulattal eltörheti a nyakam, egy harapással a csípőm. Teljesen tehetetlen vagyok, és…
Maradjunk annyiban, hogy lassan igazán van mit lefetyelnie.
Aztán a következő végigtolt nyelv hirtelen irányt vált, egy rész bekanyarodik. Újabb őszinte sikoly, ő pedig egyre beljebb és beljebb jön, majd kihúzza, vissza.
– Ahh… – nyögöm ki. Ez…
Kíváncsi. Kicsit lassít, kitapogat, köröz, mélyebbre megy. Elképesztően hosszú és erős a nyelve. Nem gondolok bele, hogy mi ez, honnan jön, csak…
– Ahh… Ohh…
Mindenre, ami szent a tündéknek, én ezt élvezem!
De abbahagyja. Eltart magától, le is veszem a lábam a válláról. Pedig valljuk be, most először maradni szeretnék, a hajamnál fogva, a karmát markolva, szétterpesztett lábbal ülve a hosszúkás pofája előtt, amiből a legbelsőmig ért a nyelve. Maga elé tart, még mindig fél kézzel. Borzalmasan erős. Már-már imponálóan. Főleg, mivel nem tudok elvonatkoztatni attól, amit az előbb csinált. Nem is olyan ronda a pofája, és szépen csillog a fekete szeme, és…
– Hrmmm… – morogja, de ezt most nem értem.
A combjaim közé nyúl, amitől valahogy önkéntelenül újra felkapom a lábaim. Nehogy a karma elakadjon a bőrömben. Érzem ahogy megragadja a hátsóm. A körmei hegyét is. Egyetlen mozdulat lenne, hogy öt lyuk keletkezzen rajtam. De csak tart. Egy gyors mozdulattal a hajamat is átfogja. Egy pillanatra megkönnyebbülök, mert végre nem a fejbőrömről lógok, aztán megérzem, amint a nyakam köré csavarodnak az ujjai. A bal karjával a fenekem, a jobbal a nyakam tartja. Egyszer ránduljon görcsbe mindkét tenyere, én halott vagyok. Most mi lesz?
– Harg – mondja kurtán, vagy valami ilyesmi. Azzal vagyok elfoglalva, hogy a nyakam féltsem, a fejbőröm fájdalmas zsibbadásból ellenállhatatlan viszketéssé változó ingereit felfogjam, hogy a szemem előtt lángoló fekete szempárját nézzem, amikor megérzem, hogy már nem csak a keze van a lábam közt. Mire bárit is tehetnék, már megállíthatatlanul jön befelé, ahogy emelkedik a pofája. Vagyis én süllyedek lefelé. Gyakorlatilag ráültet.
Sikítani sincs időm, se merszem. Szorul a karmos keze a nyakamon, fenekembe mar, de ez szinte semmi ahhoz képest, ahogy türemkedik befelé. Ha ellenállok, tíz lyuk. Ha nem, akkor… Akkor is halott vagyok. Olyan nincs, hogy ezzel… Én meg a nyárstól és a megsüléstől félek. Volt az a nagymamás lány, akinek az volt a szerencséje, hogy megették. De jó neki! Egy szerencsés ében hajú gyermek hét bányásztörpével élt a házukban. Nem lehetett könnyű, de…
Ha csak úgy magára rántott volna, már azt hiszem, halott lennék, de helyette lassan csinálja. Csak épp kíméletlenül folytatja, akkor is, amikor én már rég azt hiszem, nincs tovább. Önkéntelenül az oldala köré kulcsolom a lábaim, hátha ellent tudok tartani. De csak jön és jön, és egyszerűen olyan kemény, hogy nem hajlik, nem enged én pedig egy hangot nem tudok kiadni. Mondjuk épp megint nem kapok levegőt.
– Hahh – leheli a fülembe, ezt meghallom. Enyhül az előretörés, visszaemel.
Homályosan látok. Szó szerint ömlik a könnyem.
– Jóóó! – mondja. – Gyon jó!
Újra jön, süllyedek, türemkedik. Könnyek.
Kapaszkodom a kezemmel is, a nyakába, a vállába. Hiába van útban a pofája, úgyis felszegi, amikor benyomul. Próbálok ellene tartani, hogy elviselhető, illetve csak elviselhetőbb legyen, ahogy belém hatol. Újra és újra. Egy idő után elengedi a nyakam, én jól felfogott érdekből kapaszkodom magamtól. Másik kezét a másik farpofám markolására használja. Fogsora a nyakam mellet, egyre erőteljesebben liheg a fülembe. Már nem csak a kezével emel és enged, a csípője is mozog. Képtelen vagyok ellene dolgozni, kitölt és még jobban kitölt, majd amikor már azt hiszem, hogy itt szakadok miszlikbe, még talál egy kis helyet.
Ilyen őszintén még életemben nem sikoltottam, mint minden lökésnél. A megkönnyebbülés az egyetlen gyönyörűség, mely nem tart sokáig. Aztán valahogy, alattomosan, mint valami kígyó, melynek a fájdalmas mérge tompult zsibbadássá válik, a kitöltődés is megremegtet. Főleg amikor a feje a testünk közé furakszik, a nyelve újra támadásba lendül, és ismét körbemarkolja vele a bal mellem. Párszor köröz, miközben nyársal és nyársal megállíthatatlanul, majd a hegyével pöckölgetni kezdi a bimbómat. Nyilván túl erős, vagyis annak érezném, ha nem írná felül egy mindennél sokkal ellenállhatatlanabb inger. Érzem a tüzét, érzem az ellenállhatatlan erejét. Elmélkedhetnékem támadna a természet megállíthatatlan akaratáról, a világ vadságáról, ha a címszavaknál tovább tudnék gondolkodni, de mindent kisöpör az agyamból az a vérvörös és azzal teli kőkemény „természet”, ami épp minden belső szervemet kényszeríti vad menekülésre az útjából. Azokat is, amik nem tudnak odébb menni.
Egyszer csak megbotlik. Majdnem elesünk, és ha rám zuhan, akkor vagy agyonnyom, vagy kontrollálatlanul elmerül bennem, és akkor azt tuti egyetlen szervem sem éli túl. Hörög valamit, leemel magáról, letesz. Nem igazán álok meg a lábamon. Mérhetetlen üresség keletkezik bennem, mindenem remeg. Ő liheg. Nem csupán a vágytól. Bár játékszer vagyok neki, nagyjából harmad annyi a súlyom, de mégiscsak emelt, tartott, ki tudja, mióta.
– Fa – int. Én pedig megyek. Mennék. Botladozva a fa felé indulok. Követ. Nyilván esélyem sincs elfutni, hát jöjjön, aminek jönni kell.
Nekilök. A csípőmbe kapaszkodva hátraránt. Egyértelműen úgy mozgat, hogy ne tudjak mást csinálni, mint amit akar. Ha nem akarok iszonyatosat esni, a fába kapaszkodok. Nincs mit tenni.
A szőrtelen farka már a lábam közt, de nem találja a helyét. Morog, keresi, érzem, hogyha nem kapja meg, amit akar, összeszorulnak az ujjai a csípőmön, ami nem lenne egészséges. Mivel a hátam mögött van, most a hasamon keletkezne nyolc mély szúrás, a hátamon kettő.
Mordul, de tudom, mit kell tennem. A hegyes vége utat keres, és ha nem akarom, hogy vétetlenül eltévessze az útját (amibe kb. azonnal belehalnék, azt hiszem), akkor nekem kell segítenem. Lábujjhegyre állok, lenyúlok, megmarkolom. Egy kézzel nem is megy, így arcom a fatörzsnek nyomva, pucsítva, két kézzel igyekszem magamba segíteni azt, ami már eddig is iszonyatosan elkínzott. Sikerül, én pedig csillagokat látok az amúgy csendes de egyértelműen napos erdőben. Próbálom a kezemmel úgy tartani magam a fától, hogy ne horzsolja szét a bőröm, ha meglök. Márpedig lök. Folyamatosan. Így egy icipicit nehezebben nyomul olyan mélyen befelé, persze bőszen van benne tartalék. Az iszonyatos szorítás is már-már kellemes. Egyetlen bajom van, így őrült erővel nyomja a hólyagom. Eddig ezt kevésbé éreztem sürgetőnek, de most minden lökéssel egyre kevésbé tudom visszatartani, hogy ha ez még lehetséges, még néhány emeletnyit süllyedjek az fajom erkölcsi és fizikai szépségének maradványai felől a mocsok és undor legmélyebb bugyraiba.
Nincs…
Mit…
Tenni…
Ki kell bírni!
– Áááúúúúh…
Új dolgot talál ki. Először az egyik, majd a másik mancsát teszi a mellemre, de úgy, hogy a bimbóim két-két ujja közé csippenti, sőt szorítja. Így elég egyetlen apró, lefelé ható húzás, és ha nem akarom, hogy az érzékeny kis rózsaszín bibék a kezében maradjanak, önként kell rátolnom magam a nyársa. Ha pedig nem elégedett a mélységgel, tovább húzza, csavarja, nyomja össze a mellbimbóim.
Mondanám, hogy önként dugom magam, de azért ez nem egészen így van. Mindemellett a kőkemény dorongja már úgy préseli a húgyhólyagom, hogy már az fáj a legjobban, mindenből, ami fájni tud.
Mélységek és mocsokságok, itt vagyok, sziasztok!
Vége.
Elengedem.
Attól függ, ő épp hol tart, nekem lövell, csurog, folyik, ömlik, spriccel. A lábamon, az ő farkán át, ömlik a földre, a megmaradt egyetlen lábbelimbe. De én csak megkönnyebbülést érzek, egy fájdalommal kevesebbet, és ez mindennél fontosabb. Ugyanakkor valami furcsa gyönyört… Egyre közelebb és…
– AAAAARRGGGGGGGGGGHHHHH!!! – üvölti a fülembe. Aztán addig nyomja amíg bírja és pumpál. Pumpál és lök, aztán csak pumpálja. Ömlik. A pisi mellé, kifelé, végig a combomon…
Most először érzem, hogy meginog. Ezért dolgoztam. Ezért áldoztam fel mindet, ami vagyok. A túlélésért. És ahogy a fát ölelgetem, amíg lassan kicsusszan belőlem, hogy egy csattanással elérjen egy jókora adag magva a földre, ami képtelenség, hogy beférjen és bent is maradjon, akkor valami egészen furcsát érzek. Elenged, én pedig megfordulok, és nézem. Az izmos testét, ami annyira deltás, hogy nem takarja el a szőr sem, az inakat, a karmokat, a fogakat. A hatalmas, de minden lüktetésével kissé lejjebb konyuló ocsmányságot, ami egyszerre tölt el a legalantasabb undorral és megvetéssel, amiért az tette vele, amit tett, másrészt ami férfias és gyönyörű. Liheg és kissé zavart. Váratlanul érhette, hogy bepisiltem, az lehetett a kulcsinger. Csak liheg és néz rám. Én pedig menekülhetnék. Támadhatnék. Most levegőt is kapok. De nem ezek a gondolatok cikáznak a fejemben mást érzek.
Hiányt érzek.
Amikor lassan elindulok felé, kidüllesztett mellekkel, egyik lábam a másik elé rakva, egy lépést hátra is tántorodik. Nem hiszem, hogy fél. A „fél” része annyi, hogy fél kézzel feltépi a védtelen testem. Én pedig kinyújtom a karom és megérintem a mellkasát. Ami ütemesen és gyorsan tágul és húzódik össze. Liheg. A nyelve is kilóg a félelmetes szájából. De már csak egy dologtól félek. Leginkább magamtól. Önként markolom meg a péniszét. Még mindig lüktet benne az erő és a vér, de görbén lefelé hajlik. Nem húzódott vissza a szőr rejtekébe. Így nem is annyira hatalmas. Nem félelmetesen hatalmas, csak durván nagy. Az erkölcsi mocsár pedig összecsap a fejem felett. A hiány mindent felülír. Ő engedelmesen hanyatt fekszik, én pedig rámászom. Megülöm, mint egy lovat. Magamtól irányítom be, én tolom rá magam. Mivel nem függőlegesen, hanem inkább elölről hátra áll, annyit fogadok be belőle, amennyit akarok. Nem is ellenkezik, nem is követel. Viszont – és ez akár félelmetes is lehetne – gyakorlatilag újra kőkemény. Csúszik befelé, mindentől is, ami bent van és kint.
Őszinte, vágytól fűtött nyögést hallatok, ahogy a korábban felszántott hüvelyembe fogadom. Egyre mélyebben és mélyebben, de most én irányítok. Az alhasam a lucsok szőréhez dörzsölöm, közben járatom magamban. Támaszkodom a testére, mutogatom neki az összeszorított melleim, ő pedig csak kinyújtott nyelvvel liheg alattam. Már-már mosolyog. Nem tudom, képes-e rá, de ez nem vicsor. Ő nyert, és ezt ő is tudja, de kit érdekelt, most én is megkapom, amit akarok, és…
Azon veszem észre magam, hogy már függőlegesen táncolok rajta, fogadom egyre mélyebben magamban, töltsön csak ki, fájjon is, öljön meg, tépjen szét, csak végre…
– Ahhhh….
Nyögésnek szánom, de szétrebben a környéken az összes madár a sikításomtól. Rángok, vonaglok, vak vagyok, ráborulok. Ő pedig döf, amitől újra rángok, vonaglok, aztán megragad és döf még kettőt, és itt a vége, elsötétül a világ, ő pedig döf és lüktet és pumpálja belém újra, és…
Hanyatt fekszem. Ő ül és néz. És megint mosolyog. Mindenem sajog. De megkaptam, amit a vágyaim diktáltak. Feltápászkodom, felülök. Még mindig szivárog belőlem minden, ami szivároghat. Most nézem meg igazán. Sehol sem színtelen vagy fehér. Inkább rózsaszín vagy vörös. Nem csodálkozom, hogy vérzem.
Nem hittem volna, hogy meg tud még lepni, de elvégre vérfarkas. Közelebb hajol. A visszafektet a mohára. Mire felocsúdnék, tisztára nyal. Kifejezetten gyengéd. Amikor végez, háromszor körbenyalja a szája szélét.
– Finom… – mondja.
Megint mosolyog. Ha megint begerjed, tuti elvérzem.
Feltápászkodom, össze próbálom szedni a ruháim. Nem lép közbe. Nem bírom felvenni, csak szorítom a melleim elé, mintha számítana a szemérmesség ezek után.
– Menj. De ne fuss! – morogja. Egész érthető. Főleg a futás tiltása. Az beindítaná az ösztönét.
Az íjamat és a tőreim nézem. A lőfegyver eltaposva, összetörve hever. A tőrök viszont a rönk mellett. Kihúzta.
– Vidd – mondja. Aztán hangosan kacag. Ami mintha a vakkantó ugatás és a lihegés fura keveréke lenne.
El se hiszem. Az apró tisztás szélén megtorpanok. Csak áll ott és néz. Elsétálok. Szorítom a kis romjaimat, sietek de nem futok. Meghallom a hangját a távolból.
– Gyere még. A tónál leszek.
Összeborzongok. Na persze…
Bármennyire is éhes és fáradt vagyok, egy felfrissítő, jéghideg patakban megtörtént mosakodás után megvárom egy fán az éj leszálltát. Minden ruhám szakadt, így nem akarok senki szeme elé kerülni. Tolvajként lopózom a táborunkba.
Napok telnek el undorral. Aztán telnek meg emlékekkel, múlnak regenerálódással. Majd töltődnek sóhajokkal.
Egy hónap múlva a tónál vagyok újra. Nem tehettem ellene semmit, idehoz a lábam. Fegyverek nélkül, levélruhában vagyok. Nincs ott senki. Kissé csalódottan, de leginkább megkönnyebbülten úszom egyet a kellemes vízben. Visszaveszem a természettől kölcsönzött szolid kis öltözékem. Épp az utolsó pántnál tartok, amikor megvillan a vörös szempár a bokorban. Összerezzenek, de már késő. Simán lefut, fegyver nincs nálam. De hisz ezért jöttem, nem? Megremeg a lábam. Wolfie (még mindig nem tudom a nevét) kisétál a bokorból. Egyértelműen ő azt, megismerem. Mondanám, hogy a szagáról, de nem büdös. Megállok a parton. Úgysincs hová futnom. Aztán már nem is tudnék. Újabb árnyék a sűrűben. Mozdulni sem tudok ijedségemben. Ketten vannak…