Egy hajnal

Nyirkos a levegő, az ég még szürke
Mindent beburkol a hajnal köde
A folyó lassan folyik, a nádat simogatja a szél
Ember nincs sehol, ez a világ az enyém.
Mezítláb lépkedek a vizes füvön
Mindent végignézek külön-külön
S bár a köd elém fátylat emel
Én mindent látok a szememmel
A folyóba nézek, látom elúszni a múltat
Minden emlékem a hátam mögött maradt
Elmosódva látok emlékképeket
Elmémből kiszakítottam hosszú éveket
Felnézek az égre, fel a horizontra
Nem is ismerek már magamra
A csillagok egy-egy szempár rejtenek
S mind csalódva reám lenéznek
Áttekintek a messzeségbe
De nem látok bele a jövőmbe
Rejtve marad előttem minden
Az is, mit magaménak hittem
Sok vidám emlék
Sok családi kép
Őszinte nevetés
Őszinte ölelés
Gyerekes móka
Szerető csókja
Azt gondoltam meg van mindenem
Mégis üres volt a lelkem
Már nem volt benne érzelem
Se fájdalom, se félelem
Se, hiúság se hűtlenség
Se, káröröm se kétség
Se, válasz se kérdés
Se, élet se érzés.
A szél fújta nádat néztem
Leveleit magamon éreztem
Ahol éreztem, hogy simogatott
A saját vérem folyt ugyanott.
E világot egyedül lakom én
Így minden fájdalom engem ér
Soha nem jön fel Nap az égre
A vidék örök hajnalra van ítélve
Bűnös világ hiába csendes
Az én tetteim miatt terhes
Vétkeztem. Elárultam magamat
Számomra nincs több bocsánat
A végtelenségig itt kell maradnom
Nem lehet más társam, csak a magányom
Semmi nem érdekel már
Testem él, lelkemre a halál vár
Nem kell sok, és értem eljön
Akkor következik el a boldog idő
Mikor kisüt a Nap és felragyog a Hold
És végre a világ nem lesz többé holt
De a Sötétség becsap kacagva
S e világba taszít, ebbe az örök sírba
A véget se ő hozza el, hanem én
Hisz halott szívemben a tőr az enyém.