Csini, a csoda csini csacsogó
ugrándozó, nyeherésző kiscsikó
egy őszi reggel, kora reggel
mikor a nap fáradtan kel,
hogy szomorkás kedve
kerülje minél messzebbre.
Arra szánta rá magát,
hogy csináljunk egy kirándulást.
Mezőt, sztyeppét jól ismerte,
nem is futott a legelőre.
Hegyvidéknek zordon táját,
mitől tátja mindig el a száját
azt vette be a fejébe
céljának a keresztjébe
Óriás bércek, meredek ormok
pótolták ki, mit hagytak a dombok
Lógott Csini nyelve, mert laposhoz
volt szokva és mert sokat lógott
a pacisuli tornafoglalkozásairól,
így tehetett a ráragadt jó pár kilóról
Másnál több teherrel küzdött sokszor
de konok fejjel nem tett le a dologról.
Zordon sziklák és hegyes csúcsok
vették csak körbe a magányos úton
ezért meglepő, félelmetes, s nem túlzok
ijesztő volt a lihegő hang, hogy bújjon
Csini az első bokorba, mitől remélt
menedéket, s hol hitte már ezt a „zenét“
mi tüdőből árad, nem hallja, fenét
nem hallja, hisz hallja, s rettegi
láthatatlan gazdáját, ki már követi
ki tudja mióta. Talán már útitervei
sem voltak őelőtte rejtve? Kihallgatta
gondolatait, ötleteit elolvasta?
Vagy a szörny megorrontotta?
Ifjú vándor tévedt a territóriumba?
Honnan leshet, hol bujkálhat
csikó álmaiban így hogy találhat?
szörnyű lihegéssel bárkit szekálhat?
Fáradt vándort félsszel így traktálhat?
Félelmében, vagy mérgében, már nem tudni
minden bátorságát összeszedte Csini
és így kiáltott: „Hallja, tessék előbújni!
Nem szép dolog hegymászókat zaklatni!“
De amit eztán hallott, attól, ha lehet
még jobban benne rekedt a lehelet
egy másik csikó ijedten feleselget
Csinivel remegő hangon szóba elegyedett
Végzet völgye, halálhágó hová kerültem