Az út...

Érdekes ez a világ,
Melyben minden oly nagy vígasság.
Az emberek jönnek és mennek,
Gondjaikkal nem sokat törődnek.
Ábrándjaik az egekig szállnak,
Álmaik viszont rohamosan járnak.

Akárcsak a vonat,
Mely sebesen töri át a múltat.
Hátra hagyva minden búját-baját.
Ki eme teherhordóra felszáll,
Száll a messzi-messzi végtelenbe,
A jobb jövő reményében.

De sokan hibát követnek el,
Hiába tartja őket az élet ébren.
Elég egyetlen apró botlás,
S a vonat máris tévútra hág,
Mely elviszi az utast a szenvedésbe.
Oda, hol ember nem fér meg.

Nincs innen visszaút,
Feneketlen, mint a mély kút.
A kínok nyila rettenetesen szúr,
Szíveikbe egyre mélyebbre fúr,
Fokozva ezzel fájdalmukat,
Mely figyelmetlenségük záloga.

Igen, ez a világ,
Mily csodálatos föld és sár!
Eme földbolygó teremt egységet,
Magában hordozva az önzetlen szeretetet.
Ennek lakói, kik művelték ereklyéit,
Felborzolták e nagyértékű kincsek erényeit!

A hit, ami táplálta létüket,
Elenyészően fogja össze reményüket.
Fabatkát sem érnek már tevékenységeik,
Hagyják, jöjjön, mit a sors szánt nekik.
Három dolog kell, mi táplálja érzelmeiket:
Hit, figyelem, és szeretet!

Eme értékes fogalmak
Vészesen kongnak
A nagy ürességben,
Hol rengeteg kínszenvedés pihen,
Mit mi zsenge lélegzetünkkel
A léleknek nevezünk el…