Az Olt partján

Hűs éjedtől megvédett a sátor, Hargita kék szele,
s melege azoknak, kiket emberként szeretek.
Illat száll föl a lányok pucér, alvó köldökéből;
tükör az Olt, az ég arcán tiszta a pír,
elszakít a magány érzésétől.

A felszínen kotyog csupán,
a mélyben szívből dobban a csermely álma.
Keserű kövekből épül itt a népek gátja.

Hát mérlegel a szem, hűs és józan :
hadd lássam, csak egyszer azt a fát - zenélve
nyíló ideges ágait; a húrokba tépő
asszonykezet, a nyelv húrját pengetőt,
mely ős szavakat mormol.

Az erőt nem mi, azt
Ti adjátok,
legalább nekem.
Kontyotokban pihegve bújik meg az évezred:
lovaskocsik s bombázógépek, szél legyezte lepedők.
Országotok
tűnhetetlen bástya, oszlopok férjeitek -
inas-keményen az eget tartják, s ti alatta időt söpörtök,
ily hűs éjeken leányaitokkal
az Olt szagában fürödtök.

Elrohantak a napok, s most tányérként nyúlik el az alföld,
nyüzsögnek az ismerős, dús rabszolgák
De visszavágyom hozzátok, kristály, - s kénvölgyeitekbe
hol a szél fényt söpör a hegyek üstökére.