A szerelemhez osonok

Ha nem veszi észre senki
lopva a szerelemhez osonok
és megérintem,
illatát magamba szívom
emlékét elorzom,
magammal viszem
és rideg estéimen
lámpásomban gyújtom

ez már nem a csoda várása
nem a mindent elsöprő
szent érzelem
mert boldoggá tesz
minden reménnyé
hazudott pillanat,
itt maradt morzsája
megtorpant ifjú örömöknek

módolt mosolyok
szívembe megtört ragyogást
lopnak
és örülnöm kell
annak is, ha mások
boldogok, akkor is
ha én a gyötrelemnek,
a magánynak hódolok

derűm kínok közt, nehezen
gyömöszölöm át álarcaim
tömör falán
s azt remélem
talán lesz majd
ki lelkemen viselt
vigyorgó maszkom
mögött rám talál

hazug, kemény felhők alatt
tűként hullnak rám az igazság
véres cseppjei
nem akarok már többé
magam ellen véteni
átkarolom a társammá
lett időt és érzem
együtt hozzuk el a jövőt