A Hold dala

Korom setét, éji álom,
Az időt rá, nem sajnálom.
Fentről ragyog szép Holdanya,
A szélben cseng az ő dala.

Megkerüli a mezőket,
Áldott magyar legelőket,
Bejárja a hegyen erdőt,
Megkísérti a jövendőt…

Sötét lepel a világon,
Királyunkat én kivárom.
Ki még őrzi népe hitét,
S reá szenteli életet!

Alszik a táj, védtelen lőn!
Síri csend a dús legelőn.
Sötét ablak, alvó házak,
Szünetelő mézek-mázak!

Nincs így viszály, nincs hazug száj!
Nincs irigység, békés a táj!
Őszinte lét, egy büszke tanya,
Éjbe borult igaz haza!

Mert bujdosik mind e világba’,
Az a lélek, mely itt árva.
Ki sötétben, ki színt játszva,
De nem leli helyét e világba’.

Megfosztott itt minden lélek,
S fosztott marad attól félek…
Kell léleknek is eleség,
Mint hű, igaz férjhez feleség!

Mert lélek nélkül a test árva,
Hisz az néki az igaz párja,
Anélkül nincs kerek egység,
Ahogy férj, ha nincs feleség…

Erről regél hát a hitem,
Verseimmel tán segítem,
Öregistent, s Nagyasszonyunk,
Kikhez hűen ragaszkodunk!

Férfi és nő, lélek és test,
Fényes nappal, s a kormos est.
Egymás nélkül minden csak fél,
S bolond az ki magánynak él….

Tudom rég én is ezt bíz!
Ezt regéli hűs forrásvíz,
Álmos-nyűgös éjszakákon,
A családhoz hazavágyom!

Színészkedünk, éjben járunk!
Boldogságra miért így várunk?
S mit dalol az ősz Holdanya?
Siess inkább te is haza…

Teremts házat, kis világot,
Hová párod hazavárod.
Adj hálát az Égnek gyorsan,
S öleld őt meg jó szorosan!

Gyermek áldja ölelésed,
Hogy az időt le ne késsed,
S neveld majdan ősi szóra,
Igazságra, bölcsre-jóra!

Ezt teszem én, ezt is fogom,
A családom a templomom,
Áldott világ, egy reménysugár,
Hogy jövőben szebb világ vár!

Cseperedjék új nemzedék!
Kik a kesztyűt fel is vevék!
Cseperedjék így a haza,
Erről regél a Hold dala…