Történetek

Miután végeztem, elkezdtem törölközni.
Ekkor jutott eszembe, ha már úgyse látja senki, miért ne meztelenkedhetnék a tornateremben. Már amúgy is többször álmodtam arról, hogy meztelenül tornázok. Most pedig itt a lehetőség, amivel éltem is. Kicsit fura érzés volt, de élveztem. Durva lenne, ha egyszer így jönnék ki tesiórára. Tuti, hogy akkor minden fiú rám vetné magát, és szét kefélnének...

Másnap csoport bontás volt az egyik óránkon,amin sajnos nem csökkent a félelmem a vézna kis srác iránt, sőt, inkább fokozódott, mivel most közelebb láttam beszélni. Nem volt egy felemelő látvány. Olyan színű volt a fogsora, mint a virágföld, netalán a szén. Innentől kapott tőlem olyan neveket, hogy kokszos fogú, virágföld fogú, amiről igazából nem tehetett...

Végül is a huszonegyedik század kalandozó magyarjai addig, addig kerestek-kutattak, amíg rátaláltak a tejjel-mézzel folyó Kánaánt jelentő Nakonszipánba. Nakonszipán, az elvágyódás, a béke, nyugalom, boldogság szigete, ahová csak az istenek kedveltjei kerülhetnek. Jelenleg az Ufók igazgatása alatt áll, és szigorú bevándorlási törvények vannak érvényben. Csak a kimondottan jó kvalitású, az ország fejlődését, a kultúra, tudomány, művészetek és a jólét kiteljesedését szolgáló egyéneket engednek...

– Eljáróban is szeretném hálámat kifejezni önök által a város lakosságának, hogy anyámat élni hagyták, felkarolták, biztos álláshoz juttatták, hogy túlélje ezt a negyvenévnyi apokalipszist. Melegséggel tölti el a szívemet, hogy a város hetedik kerülete független jelöltként indította a polgármester választáson. Uraim, tálcán nyújtom át önöknek a jövendőt...

Ahogy Mihály testvér, a kertész lapátolta a havat, egy pillanatra megpihent. A hegyi kolostorban mindig is kemény telek voltak, de olyan havazást, mint tegnap, még a sokat látott barát sem tapasztalt: több, mint két és fél arasz hó esett egy este alatt. Ahogy újra elkezdett lapátolni, rögtön az első lapát hó alatt egy piros foltot talált. Megijedt, hogy mi lehet az, de szinte ezzel egy időben fedezett fel egy furcsa buckát, aminek igen-igen emberi formája volt...

– Mint tudjuk abban az átkozott ötvenes években az volt a szokás Sztálinvárosban hogy, ha a részeg városépítők széjjelverték egy kocsma berendezését, akkor egy teherautóval felmentek Pestre a NEB-hez és azok kiutaltak egy új, jó állapotban lévő berendezést. Így utaltak ki cukrászdákat, kisvendéglőket és kiskocsmákat, köztük a miénket is. Az volt valaha a híres Fehér Ökör kocsma. Szóval ők is megkapták a papírt, megjelentek nálam felpakoltak a berendezéssel, gyerekekkel együtt és deportáltak...

A kisszoba műhellyé alakult át. Előkutatta anyósa padlásáról a régi rézcsillárt, a rézzel kivert állófogast, és beszerelte. A rézcsillár lett az adóvevő, mellyel az összeköttetést tartotta az éggel. A csillár alá egy alumínium lemezdarab került szigetelésnek. Mivel hatalmas volt a gerjesztett térerő magára vette – mikor adásban volt – a gumírozott vasutas köpenyét, és egy tűzoltó csuklyát húzott a fejére...

A tükör előtt álltam. Mint mindig. Ott volt a helyem. Néztem magam, órák hosszat. Leginkább az arcomat. Barna a szoláriumtól, természetellenes a botoxtól. De még mindig ott volt benne a fiatalságom szépsége, amit elcsúfítottak azok a nyomorult ráncok...

- Segítség! - kiabálta halk, elhaló hangon, miközben a még egészséges kezét a magasba nyújtotta.
Egy férfi lépett oda mellé. Timi nem látta az arcát, sőt a vérveszteségtől már semmit nem látott. A hangját viszont hallotta. Kellemes, mély hangon csak ennyit mondott neki a férfi:
- Szeretlek.
S ekkor hirtelen belehasított a felismerés Timi agyába, mint valami villámcsapás...

Biolencse ugyanilyen című szösszenetére.