ZombiFöld 9. fejezet

9. fejezet


- Nem akarok meghalni –könnyes szemmel nézett a férfira, aki magához ölelte, puszit nyomott a feje búbjára, majd riadt tekintettel bámulta a feléjük közeledő zombikat. Tudta, hogy nem menekülhetnek. A folyosó kétirányú volt, és mind a két feléből közeledtek feléjük. Körbe tekintett, próbált találni valamit, amit fegyvernek használhatna, de a folyosó üres volt, a falak csupaszok, még csak egy kuka sem akadt, amivel harcolhatna.
- Nem fogsz –súgta a lány fülébe, akiről mindig úgy vélte, hogy sokkal erősebb nála, ám ebben a pillanatban megtört, és reszketett a karjai közt. Rá maradt a feladat, hogy megvédje őt, és küzdjön az életéért. Sose hitte, hogy eljöhet ez a pillanat. Gondolatban párszor hősnek képzelte magát, miközben a való életben kerülte a konfliktusokat, meghúzta magát, és próbált úgy élni, hogy senkivel se kerüljön összetűzésbe.
- Szeretlek –nézett a férfi szemébe, aki szintén a könnyeivel küszködött, miközben a fertőzöttek egyre közelebb értek. Matt halott testére nézett, mely a lábaik előtt hevert, körülötte alvadt vértócsa volt.
- Én is szeretlek –a zombik már karnyújtásnyira voltak. Noel a háta mögé rejtette a lányt, mély levegőt vett, és ordítva vetette oda magát a zombiknak, akik egymást lökődve próbáltak hozzáférni. Noel kézzel, lábbal küzdött, igyekezett ellökni őket, de amint az egyiket a földre küldte, máris ott volt helyette a másik. Tudta, hogy reménytelen harcot folytat, de meg kellett próbálnia. Küzdenie kellett a szerelméért, aki a földön kuporogva zokogott sokkos állapotban.
- Noel! –kiabálta- Gyertek!
- Carl –nézett a férfi felé, aki visszajött a lifttel. Hezitálás nélkül ragadta meg Iza karját, és repítette a liftbe. A zombik utánuk indultak, próbáltak bejutni, karjaikkal kapálózva elérni őket, miközben a lift ajtaja bezárult- te rohadék! –idegesen forgatta a szemeit, majd a férfinek ugrott, és két kézzel kezdte szorítani a nyakát- Hogy hagyhattál itt minket?! –üvöltötte a képébe, majd a földre rántotta, és ököllel kezdte verni a fejét. Carl próbált védekezni, de esélye sem volt. Noel elvesztette az eszét, és úgy ütötte, mintha az élete múlna rajta.
- Kicsim –Izabella mögé lépett, és igyekezett lerángatni a férfiról- ne csináld.
- Hagyj! –förmedt rá, de végül leállt. Carl vérző, feldagadt fejjel bámulta támadóját, és rémülten nézett rá.
- Ne csináld, kérlek –magához húzta- hagyd békén.
- Egy utolsó féreg vagy! –egyenesen a szemébe nézett, olyan tekintettel, mellyel gyilkolni is lehetne.
- Sajnálom –Carl próbált felállni, de nem sikerült neki elsőre. Végül nagy nehezen lábra állt.
- Már mindegy –nézett rá megvetően.
- Most mi lesz? –tette fel a kérdést Noelnek, akinek szintén ez a kérdés motoszkált a fejében.
- Ki kell jutnunk innen.
- Mégis hogyan? Mindenhol ott vannak.
- A legfelső szintre kell mennünk. Ott kijuthatunk a tetőre –csillant fel a szeme- ahol ott van a tűzlétra. Azon lemászhatunk, és itt hagyhatjuk ezt az egészet.
- Sikerülhet? –félve kérdezte meg.
- Sikerülni fog –magához ölelte a lányt, akinek még soha nem esett annyira jól a férfi ölelése, mint abban a pillanatban.
- Mégis hogy –dadogott Carl- hogyan történhetett meg ez az egész?
- Nem tudom –sóhajtott Noel.
- Szerintetek az egész világon ez történt, vagy csak nálunk a laborban?
- Remélem, hogy csak nálunk.
- Tudod mit gondolok? –nézett rá Carl.
- Mit?
- Hogy a repülők okozták.
- Ne kezd már megint –kezdett lenyugodni, de ez az ötlet ismét idegessé tette. Carl megrögzött elképzelése volt, hogy a repülők kondenzcsíkja az emberiség kiirtását szolgálja.
- Gondolj csak bele.
- Inkább nem –a lift megállt- ki kell szállnunk. Még két szint van a tetőig. Készen állsz kicsim? –nézett a lányra, aki kicsit összeszedettebb lett.
- Igen –sóhajtott, majd tekintetével az ajtót bámulta, mely bármelyik pillanatban kinyílhatott. Felkészült rá, hogy mögötte tucatnyi zombi fogja őket várni, készen arra, hogy lecsaphassanak.
- Állj mögém –előrébb lépett, Iza pedig mögé bújt. Carl is előrébb lépett, és visszafogott lélegzettel várta, hogy az ajtó kinyíljon.
- Senki- nyögte ki megkönnyebbülten, mikor az ajtó kinyílt. Kiléptek az üveges folyosóra, melyről panorámás kilátás nyílt a környékre. Mind tátott szájjal álltak az ablak előtt, és bámultak kifele az ablakon, melyen át láthatták az egész várost. A távolban füst gomolygott, az utcák kihaltak voltak, autók hevertek szanaszét, és úgy nézett ki a környék, mint egy szellemváros.
- Mi történt? –a szíve összeszorult, és könnyeivel küszködve tapadt az ablakra. Képtelen volt felfogni, nem akarta elhinni, hogy amit lát az a valóság. Csak bámult ki a fejéből, és értetlenül állt…
- Én megmondtam –ő sem volt nyugodtabb, de fejében már összeállt egy elképzelés- kiirtottak mindenkit, és csak mi maradtunk.
- Fogd már be! –förmedt rá Noel.
- Talán igaza van –szólt közbe alig halható hangon. Hármuk közül őt viselte meg a legjobban az, amit látott.
- Ha odakint is mindenki átváltozott, akkor esélyünk sincs.
- Mind meg fogunk halni –fordult feléjük Carl.
- Nem fogunk –idegesen pislogott- menjünk. Ki kell jutnunk innen, még mielőtt ránk találnak.
- Mégis hová menjünk? Odakint az egész város fog ránk vadászni. Sötét van, még csak nem is látjuk meg őket.
- Szerzünk egy autót, és elhagyjuk a várost.
- Szerinted ez ilyen egyszerű? –félt, és semmi kedve nem volt Noel őrült ötletéhez. Úgy vélte odabent sokkal nagyobb biztonságban vannak, mint kint az utcán, ahol még többen lehetnek.
- Ha nem akarsz, akkor nem kell jönnöd. Itt is maradhatsz.
- Egyedül? Kösz, de nem. De gondolkodj már. Nincs fegyverünk, nincs semmink. Mégis hogyan védjük meg magunkat?
- Majd csak akad valami –kezdett elege lenni a férfi kukacoskodásából. Idegesítette az okoskodása. Megfogta Izabella kezét, és elindult vele- gyere menjünk. Nem várom meg, hogy ránk találjanak.
- Itt ne hagyjatok –loholt utánuk.
- A lépcsőház a folyosó végén van. Ha azt elérjük, akkor onnan már gyerekjáték lesz.
- Ha elérjük –szólalt meg Carl, és alig, hogy kimondta négy zombi jelent meg velük szemben a folyosón. Rájuk bámultak, megálltak. A halottak egyszerre figyeltek fel rájuk, és indultak el feléjük. Nem volt hova futniuk. Sorra próbáltak bejutni az ajtókon, de mind zárva voltak. Noel idegesen rángatta őket, miközben a holtak egyre közelebb értek, és már csak karnyújtásnyira voltak. Carl is rémülten feszegette az ajtókat, míg végül az egyik ki nem nyílt –erre! –üvöltött nekik, és belépett az ajtón… ám odabent még több zombi várta. Esélye sem volt. Megragadták, és a földre teperték. Carl üvöltve próbált meg szabadulni támadóitól, akik gondolkodás nélkül haraptak húsába, és falták fel élve.
- Carl! –üvöltötte Noel, és bámult a férfira, aki a földön feküdt, és nézett segítségért könyörögve a szemébe. Noel megállt, és nézte. Tudta, hogy nem segíthet. Túl sokan vannak, és a férfi már halott. Még egy utolsó pillantást vetett rá, majd az ajtóért nyúlt, és becsukta.
- Nem hagyhatjuk itt! –esett neki a lány.
- Nem tehetek érte semmit –fordította maga felé, és nézett a szemébe- túl sokan voltak.
- Meg fog halni.
- Tudom, de nem kockáztatom az életedet –nézett a szemébe. Magához ölelte, majd megragadta a kezét, és szaladni kezdtek. A négy zombi utánuk eredt. A folyosó végére értek. Nem volt hova futniuk. Csapdába estek. Noel tudta, hogy gyorsan ki kell találnia valamit, különben végük….