Zoli emlékére; Zoli

A temetés délután volt. Közeli barátok, családtagok. Bizonyosan nekik is hiányozni fog, hogy nincs többé, hogy elment. Azonban a legnagyobb fájdalom egy ember szívét járta át. Az édesanya és a feleség fájdalmát senki más nem érheti, nem érezheti.
Zoli motoros volt, már gyerekkora óta szerette a motorokat. Szinte eggyé tudott válni a fémlénnyel, félelmetes mutatványokra voltak együtt képesek. Fiatalon, míg másokon, kék-zöld foltok nyoma árulkodott a motorozásról, rajta ritkán láttak ilyent, csodálták a tehetségét.
Szülei, támogatták egyetlen gyermekük, hóbortját, amit lehetett, mindent megtettek szenvedélyéért. Versenyeztették, szponzorokat kerestek, amit csak lehetett. A feleségét is versenyen ismerte meg. Első látásra beleszeretett, ahogy a lány ismerte a motorokat, a hibáikat, tudta mihez nyúljon. Jól megértették egymást, hamar rádöbbentek, őket egymásnak teremtette az ég. Összeköltöztek. Minden versenyre ezután együtt mentek. Barátok, ismerősök, mondogatták, látni lehetet rajtuk a szerelmet, gyönyörű pár voltak. Egy évre a megismerkedésüktől házasságot kötöttek, családot terveztek, nem rögtön ugyan, de hamarosan. Zoli feladta a versenyzést és nyitott egy kis műhelyt. Ketten szerelgettek asszonykájával. Jól ment az üzlet, megéltek belőle. Vettek lakást, autót, szépen gyarapodtak, tökéletes, már idilli volt életük.

Aznap reggel egyik barátjához indult. A másik közeli városban lakott, jó tempóban, negyed óra. Nem mondható veszélyesnek az útszakasz és már többször megtette. Ragyogóan sütött a nap a háta mögött, szinte beragyogta az utat előtte. Mesés volt és úgy is érezte magát, ahogy érezte a sebességet. A kanyar előtt lassított, kiért belőle, szemben egy autó, jobbról a benzinkút, semmi különös, aztán az autós valami oknál fogva hirtelen bekanyarodott a benzinkútra, váratlan volt, jelzés, és lassítás nélkül tette a sofőr, a motor előtt mindössze két méterre, Zoli nem tudott, sem megállni, sem elrántani a motort, talán még levegőt venni sem volt ideje. Átrepült a kocsin, messzire, s nem tudott gondolni semmire, nagy zuhanás és vége. Azonnal meghalt.
A temetés után az özvegy hazament, pihennie kellett. Megértették, nem bírt volna az ebéden beszélni róla, hallgatni emlékeit a barátoknak, elég lesz, és fájdalmas szembenézni négy hónap múlva az emlékeivel, látni fogja gyermeke arcában, élete szerelmének mását. Sírni már nem tudott, talán az összes könnyét kisírta.

Néhány hétig nem tudott sem lemenni a műhelybe, sem a közös ágyukban aludni. Szívet tépő volt férje ruháit a szekrényben látni mindamellett, gyermekére is gondolnia kellett. Ez adott neki erőt. Hiszen szerették volna a gyermeket, közös életük, szerelmük gyümölcse. Elhatározta, mindent megtesz. Fiának, fiúknak, a legjobb anyja s férjének legjobb felesége marad, büszke legyen rá. Nem dobott ki egyetlen fényképet, egyetlen ruhadarabot sem. Dolgozni már nem nagyon tudott volna egész nap, így felvett egy szerelőt, a munka is menjen tovább, Zoli is ezt szerette volna. Az összetört motort, apránként hozta helyre, mikor a kis műhely üres lett, emlékeivel töltötte meg. Szenvedélyes szeretkezések emléke, a papírok szerszámok férfias lesöprése az asztalról, fájt visszagondolni, de tudta erősnek kell lennie. A motorra ült és elképzelte maga előtt szerelmét, ölelte, simogatta. Javítgatás közben elmesélte a fémnek, keréknek, a féknek, amit épp javított, a napi dolgait, hogy kisfiúk mennyit mozgott, vagy melyik oldalon nyomta ki hasát. Mindent megosztott vele. Még a szülés előtt el kellett készülnie a helyreállítással, így hajtotta magát, fájdalmas emlékei, könnycseppjei közt, és elkészült. Büszke volt, ugyanolyan lett, minden milyen volt. Letakarta. Tudta, hosszú évekre eltemette most.

Megszületett gyermeke, két test hozta létre az egyetlen lelket, aki, számára boldog és szomorú emlék lesz mindig. Zoli emlékére, Zolinak nevezte el. Így tervezték.
Élték napjaik, mint más családok. Zoli, eleven gyermek volt, barátaik mindenben segítették, továbbra is tartották a kapcsolatot, nem felejtették el, foglalkoztak a kisgyerekkel, játszottak vele, focizni, biciklizni tanították. Egyetlen apa és férj helyett három-négy pótapát kapott, az igaz barátok mellette álltak. A nappalok gyorsan teltek, dolgozott a műhelyben, esténként tanult a fiával. Miután gyermeke elaludt s a szobájába ment az volt a nap legrosszabb és legfájdalmasabb szakasza. Hiába történt évekkel ezelőtt, a fényképe a hely a közös ágyukban, ruhái a szekrényben gondosan elrendezve a helyükön voltak. Gyűrűjét is hordta, soha egyetlen pillanatra nem fordult meg a fejében, hogy másként legyen. Hű maradt férjéhez. Nem tudott volna mást befogadni szívébe. Némelyik este álomba sírta magát, vagy félve gondolt a napra mikor el kell mesélnie fiának apja történetét. Tudja, hogy édesapja meghalt, már jártak a temetőben, láthatta a fényképeket, de még az egész történetet nem mondta el, kicsinek tartotta még gyermekét.

Zoli is szerette a motorokat, volt mikor együtt javítgattak. Anyjának tetszett, ahogy bánt velük, mintha lelkük lenne, ilyenkor fájdalmasan sóhajtott, férjét látta gyermekként, s imádkozott csak őt el ne vegye tőle az ég. Nem tartotta vissza, nem tiltotta, tudta hiába tenné, a vérében van. Volt kicsi motorja, a barátok ajándéka. Fájdalmas ajándék mondták. Tisztában voltak vele, de ők is látták a tehetséget.
Elérte azt a kort, hogy indulhasson versenyeken, nem volt vita belőle, a barátok is javasolták, és jót tesz kicsit visszamenni a pályára. Ebben ugyan ő nem volt teljesen biztos, de fiára való tekintettel, az ő élete számított. Tegye, amihez tehetsége és lehetősége is van.
Lehet badarság és butaság ezt mondani, de a fiúnak jobb élete és nagyobb családja volt, mint némelyik osztálytársának, akinek apja és anyja volt. Neki nem volt ugyan apja, de volt egy szerető és mindig az ő érdekeit néző anyja, mellette, akik kicsi kora óta foglalkoztak vele pótapák. Mindig volt kihez fordulnia, kivel szórakoznia, soha nem unatkozott.

A versenyeken jól teljesített, mindig az első három helyen végzett. Ilyenkor mondogatta a nő magában: ”látod Zoli, a Te fiad, büszke lehetsz rá”. Anyja is büszke volt, tudta, vétek lett volna tiltani fiának azt, amit nem lehet. Hisz ebben a világban nőtt fel, és ebből a világból született.
Míg mindenki autó jogosítványért könyörgött esténként a szüleinél, addig ő már elkezdte a motorost megszerezni. Sikerült, furcsa lett volna, ha nem. Anyja otthon várta. Elhatározta magát. Itt az idő.
Fia hazajött kezében a papirossal. Kézen fogta, s szó nélkül levezette a műhelybe, ahol már készen állt egy motor. A sarokba ment és az eltemetett emlékeiről lehúzta a ponyvát. Fiának adta apja motorját. Elmondta, most motoroznak egyet közösen.
Azon az úton mentek, ahol utoljára járt ez a motor. Most együtt volt a család. Zoli emlékére, Zoli is megtette ugyanazt az utat, anyjával, aki a benzinkútnál elmesélte élete legfájdalmasabb és legszebb történetét.