Vigyél el!

Tisztán emlékszem Rá.
Hogy is ne emlékeznék pont Őrá?
A metsző zöld szemekre, a magas, szálkás, mégis ijesztő testalkatra...tüsi barna haj-szigorúan csak zselézve,no meg a narancssárga béna széldzsekijére.
-Istenem, annyira utáltam azt a dzsekit! Komolyan, akkor senki sem mondta a szemébe, hogy nem áll jól neki? Valaki igazán szólhatott volna, ha másért nem is, csak mert rontotta az összképet. Mármint az Ő összképét. Nembaj, legalább ennyit megjegyeztem, mivel a nadrág teljesen homályba veszett.
-Ja nem! Az is megvan ám fejben! Szürke volt, narancs oldalzsebbel, tudod az a tipikus munkásgatya, ami a férfiaknak vagy jól áll, vagy nem...előttem állt a garázsunkban, apámmal és bátyámmal az oldalán. Kábelt vágott, akkor épp ez a munka volt soros, és ehhez pont az Ő keze kellett,egyre gyorsabban haladtak, én meg totál belassultam a bámulástól. -Ironikus, nemigaz?

8éves voltam akkor. 8éves kis fruska, aki saját magát sem ismerte -naná, hisz arra sem emlékszem hogy Én rajtam miféle ruha volt akkor ott- arra viszont volt eszem, hogy az előttem álló, ijesztően magas férfit bámuljam minduntalan.
Munka után anyám kávéval kínálta a konyhánkban, én meg ott is csak néztem. Lazán ült a széken, zöld szeme körül összeszaladtak az apró szarkalábak, fehér fogai kivillantak, és a bal szemöldökében lévő piercing is megmozdult, amikor elnevette magát Jojó egy szellemes megjegyzésén. Végre láttam,hogy él az arca, láttam hogy vannak érzései és mosolyogni is tud. Mosoly nélkül csupán egy ijesztő óriásnak éreztem, de az arcán szétterülő nevetés lágyított szigorú vonásain, és ezzel együtt lágyultam én is.

Apró, jelentéktelen senki voltam mellettük, talán észre sem vettek. A bátyám -Jojó-nem foglakozott velem, a sógornőm -Kitti- pedig folyton útja egy kis akadályának nézett.
Ő pedig -Noel- gyerekként kezelt, talán köszönt, esetleg még azt sem.
Mi mást kellett volna Tennie? -Kislány voltam, aki sem a világról, sem önmagáról nem tudott semmit, a szerelemről és a vonzalomról pedig még annál is kevesebbet. Márpedig én akkor, abban a percben igenis szerelembe estem, és milyen naiv voltam.
Abban a mámoros pár órában fogalmam sem volt arról,hogy aznap este látom majd Őt utoljára.


Napjainkban...

-Anyu!!! Gyere fel légyszíves picit, mutatok valamit! -kiabáltam le Anyámnak az emeltről, miközben nagy nehezen törökülésben húztam magam alatt a lábaimat, és erősen meresztgettem a szememet az asztali monitoromra.
Az állam majd leesett a csodálkozástól, a szám kiszáradt és enyhe borzongás rázta át a karjaimat. Az emlékek megrohantak, pontosan emlékeztem Rá, felnőttként is ugyanazt éreztem amit 8évesen. Ijesztőnek mégis izgalmasnak találtam a helyzetet. Ennyi adrenalin azért meg csak kell!
Istenem segíts meg!
Anyám állt mögém és kérdőn nézett rám, fehér pólóját és khaki szabadidőnadrágját sárga virágos kötény takarta, kezében konyharuha lógott.
-Megismered?! -kérdeztem hangomban elfúló izgalommal, és számra félrehúzott kaján vigyor ült ki. Remegtem a válaszáért.
-Nem. Miért ki ez?! -Anyám kissé csodálkozva, tisztán hallható közömbösséggel tette fel a kérdést.
-Narancssárga széldzseki...garázsban szerelés...Jojó haverja? Nem segít ez sem?-kérdeztem Anyutól, és büszke voltam magamra, hogy izgalmam ellenére is ilyen őrült rejtélyes tudok maradni s nem ordítom ki azonnal a képről ránk bámuló férfi nevét.
-Kislányom, lent szalad a konyha, mondjad már! Jojó haverja, azt mondtad?! Várjál kicsit,a férfi rémlik, de a nevét már nem tudnám megmondani. Apádéknak segített régen a munkában...-felelte Anyu.
-Noel! -vágtam rá végül, és hangomból nevetéssel vegyített artikulátlan sikítás tört ki. -Noel!!! Mennyi idő is telt el azóta, tízen-valahány év? Több, kevesebb? -teljesen felspannolt a szituáció. Véletlen ismerős kutatás és böngészés után leltem meg Noel adatlapját az egyik legismertebb közösségi oldalon, de nagy meglepetésemre, mégsem a bátyám haverjai között találtam Rá. Hanem csak úgy mondhatni véletlenül, egy idegennél.
Hiába a sok eltelt év, az arca régről belém égett, s úgy gondoltam száz férfi közül is megismerném Őt, ha kell éjjeli vaksötétben is.
-Minek ez most neked?! Mit fogsz vele csinálni? Nem írogathatsz neki, a bátyáddal nem is tartják a kapcsolatot. Ha jól rémlik anno, amikor apádéknak segített a munkában, este Jojó bátyádéknál aludt, Kitti sógornőd vacsorát csinált nekik, és másnap hazautazott Sopronba, mivel ott élt. A bátyáddal sem beszél, megszakadt a kapcsolatuk. Mit akarsz most Te ezzel az emberrel? -kezdte Anyu, és rosszalló tekintettel méregetett, miközben idegesen hadonászott.
-Jaa. Semmit. Csak, megtaláltam, gondoltam megnézzük mennyit változott. Nézd ANyu, 36éves! Sokkal idősebb, mint Jojó! DE nem öregszik semmit! -mondtam mentegetőzve, bár magam sem értettem, hogy miért szabadkozom ekkora hévvel.
-Kislányom, 20évesen fogsz ezzel foglalkozni? Ne nevettess! Vagy, áhh...úgyan minek jártatom én a számat. Csinálj, amit akarsz! Úgyis mindig az van!-hagyta rám Anyu és sarkon fordulva kiment a szobámból.
Duzzogva és sértődötten bámultam utána. Végül nem szóltam semmit, inkább visszafordultam a monitoromhoz, és ismét átpörgettem Noel képeit az egérrel. Soproni lakhelyt jelölt meg, születési évét láthattam még, s néhány fotót, melyen egyedül egy kocsi mellett, vagy éppen haverokkal lazán álldogált.
Nagyot sóhajtva támasztottam meg a fejemet a bal tenyerembe, és szabad jobb kezemmel idegesen trappolni kezdtem fehér íróasztalom lapján, miközben morogtam a képernyőre:
-8évesen láttalak utoljára...az arcod ugyanaz, a szemeid még mindig rikítóan zöldek-borzongtam meg ismét.
De más semmi. Jojó nélkül nincs kontaktunk!
Azt sem tudod hogy létezem- őrlődtem tovább, s magam sem értettem hogy mégis mire vágyom igazán, mit akarok Tőle, meg az egész szituációtól.
-Ha csak... ha csak nem írok neked egy üzenetet...


folytatás legyen???