Via Ultima

Fekete. Bíbor.
Bőr. Kedvelem a bőrt. Egyszerre rideg, sima és puha. Jól esik az élő bőrnek, ha élettelen társát tapinthatja. Ironikus...
Bal kezemet végighúzom a fotel bőrrel bevont karfáján. Bevont. Itt is csak a külső számít. Igaz, hogy a tárgy valós értékét, a rajta ülő személy megtartását a belső faváz látja el, és ha ez az 'értéktelen' belső elrohad, az egész fotel értéktelenné válik, de ez senkit sem érdekel. Nekik csak a külső a fontos. Őszinte leszek. Egy vagyok közülük.
A félig elolvadt jégkockák összekoccannak a jobbomban tartott pohárban. Undorral teszem le a whiskyt. A jég életem éveire emlékeztet. Felhígítja, hangsúlytalanná teszi, kifakítja azokat a dolgokat, amik valaha értékesek és vonzóak voltak a szememben.
Fuldoklom.
Meglazítom fekete ingemen elnyúló fekete nyakkendőmet és kigombolom a középső gombot fekete zakómon. Fekete. Furcsa szín. Egyszerre fejezhet ki reménytelenséget és rejtelmességet, magányt és eleganciát... és HALÁLT. Végigsimítom kezemet hollófekete hajamon. A tükörben látom, ahogy az asztalon pislogó gyertya fénye megcsillan ébenfekete szememen. Én vele születtem. A részem. Minden fekete. Hiszen sötétből születtünk és sötétbe távozunk majd el az út végén. És, én úgy látom, az élet sem más sötétben tapogatózásnál...
A szoba, ahol ülök, nem túl nagy. Falai fehérek, közömbösek. Sterilek. Azonban, leszámítva az elszórt gyertyák fénykörében látszódó területeket, itt is mindent elfoglalt a sötétség. Még ezeket a megvilágított részeket is sárgássá festi a gyertyák lángja. Semmi sem fehér. Semmi sem tiszta. Semmi sem őszinte. Csak én. De nekem már mindegy...
Orromba illatos füst száll. A marihuána szagára emlékeztet. A fülledt meleg miatt leveszem a zakómat és összehajtva az asztalra rakom. Nem segít. Az ingujjaimat is feltűröm. Tekintetemet elkapom a karomon rendezetlen sorban vöröslő tűnyomokról.
-Szerelmem!
Gondolataimat szertefoszlatja a velem szemben levő ágyon fekvő tünemény. Vörös, göndör haja balra tejfehér vállára omlik, egy tinccsel kissé eltakarva kihívó mosolyra húzódó szájának bal szegletét. Finom metszésű szemét nem veszi le rólam, pupilláján bíbor fénnyel üt ki a kéj. Karcsú testét elegáns, vörös, testre omló ruha fedi. Mindenben az ellentétem. Nem mindenben! Hiszen, bár a bíbor a vágy és a szerelem színe... de a véré is! Halál és vér.
Testvérek vagyunk.
-Édesem! Az élet csak egy villanás. Élvezzük ki, amíg lehet!
Csábít. Hívogat. Becéz. Szerelmének, egyetlenjének hív. Hazudik. Tudom. Végtére is én magam akarom, hogy így tegyen.
Már nem tart soká!
Felállok és átsétálok hozzá. Vágyban égő pillantást küld felém, mikor leülök mellé. A nyakkendőmmel játszik. Felcsavarja az ujjára, újra és újra. És megint. Ahogy engem is. Ő az oka. De már mindegy. Meg kell tennem...
Felül az ágyon és a szemembe réved. Megbabonáz. Bal kezemet lassan végigsimítom meztelen combján, egyre feljebb. Ujjbegyeimbe szálkák fúródnak, bíbor csíkokat húzva a fehér bőrön. Két tenyerem közé fogom csinos arcát, ő pedig felemelkedik és csókot lehel a homlokomra. Behunyom a szemem. A csókja jéghideg.
Egyedül vagyok. A drog kitisztult belőlem. Előttem a durván megmunkált asztalon két-három használt injekciós tű. A látomás köddé vált. De még most is érzem homlokomon dermesztő ajkait. A pisztoly csöve. Ujjbegyem fájdalmasan bizsereg a ravaszon, az asztalból származó szálkák már örökre benne maradnak.
Az élet csak egy villanás. Talán a halál nem az?! Nem tudok sokat a halálról. De a színeit ismerem.
Neked bíbor.
Nekem fekete...