Vertige: II. fejezet: Küzdelem a barátságért

Az elkövetkezendő napokban azon kezdtem elmélkedni, miként férkőzhetek be újra a volt barátaim bizalmi körébe. Rájöttem, hogy a barátság sokkal tobbet ér, mint egy kis ideig lángoló szerelmi kapcsolat, az igaz barátság örökre szól.  Megfogadtam magamnak, hogy ezentúl mindent megteszek annak érdekében, hogy örömet szerezzek azoknak, akik nélkül nem tudnék élni, és megesküdtem, hogy többé nem fognak csalódni bennem. Ezután igyekeztem beváltani igéretemet: amikor csak megengedhettem magamnak, hazautaztam Cambridgebe, hogy legalább egy pár napot a barátaim körében tölthessek. Valóban, nem sok emberrel voltam közeli viszonyban, de ezek a személyek voltak a legigazabb emberek, akiket ismertem:
Emily, a mindig energikus, szókimondó lány, amióta ismerem, mindig mellettem állt. Bármilyen bunkó voltam vele szemben, ő sosem hagyott magamra és többé nem bánthattam meg.Mivel ő mindig a pártomat fogta, próbáltam meghálálni neki az örökös segitségét, kimutattam neki, hogy milyen fontos nekem, úgy, mint barát. Mióta Kate-vel szakitottunk, kezdetben talán neki szenteltem a legtöbb figyelmet, vele osztottam meg minden problémámat, és vele is hülyéskedtem a legtöbbet. Amikor azonban észrevettem, hogy hosszú, barna haját lobogtatva a szélben felém közeledik, miközben varázslatos kékesszöld szemei úgy csillognak, mint a tigrisnek, aki most gyűjti be a napi prédáját, tudtam, hogy túl messze mentem a viccelődéssel.
Ott volt Ted, a még mindig gyerekes kissrác, örökös mosollyal az arcán, aki mindig maximalista volt, de a legtöbb hülyeségünkből inkább kimaradt, minthogy kockázatot vállaljon. Ez a tény a jövőben meg fog változni, de erről csak később mesélnék. Ted nagyon ragaszkodó volt, habár a múltban keveset találkoztunk. Amikor újból találkozgatni kezdtünk, rá bármikor számithattam, hogyha bulizásról volt szó, de volt egy érzékeny oldala is, amit nem sokaknak mutatott ki, de büszkén kijelenthetem, hogy nekem igen.
Sam, a folyton viccelődő volt gimis osztálytársam, akivel, habár egy ideig nem tartottam a kapcsolatot, most, hogy ismét találkoztunk, még jobb volt a viszontlátás. Sam azóta sokat változott: zöld tincsek viritottak fakó, barna hajából, leadott jó pár kilót, és ahogy megtudtam, stylist lett belőle és napjainkban egy jólmenő cégnél dolgozik.
Akkor még őket nevezhettem a legjobb barátaimnak, de volt még valaki, egy különos személy, aki relytelmet hozott az életembe:
Emily legjobb barátnője, Renesmee. Ő volt a mindig titokzatos, magába zárkózó lány akit ha megláttam, éreztem, hogy ő más. Hogy különlegesebb, mint a többiek, talán, mert kristályló kék szemei, annyiszor bűvöltek el, ahányszor csak rájuk pillantottam, vagy talán, mert hosszú, vállig érő, hullámzó szőkésbarna haja relytelmet árasztott, bármerre járt, vagy talán, mert utált engem... Különösnek találtam, hogy egy baráti körhöz tartozunk, mégis ki nem állhat engem, sőt, másokat is ellenem próbál forditani.  Sokáignem tudtam megfejteni ennek a különös viselkedésnek az okát, de végül rájöttem. Renesmee soha nem volt olyan lány, akit ha megsértettek, vagy megbántottak, könnyen átlépjen a dolgon, ezért haragudott rám is. Amikor járni kezdtem Katrine-vel, teljesen elfordultam a barátaimtól, amit Esmee nem tudott lenyelni. Félt engem visszafogadni a társaságukba, mert fenn állt a lehetősége annak, hogy ismét cserben hagyom őket, és emiatt újabb csalódást okozok. Igyekezett megutáltatni engem Emilyvel, Sammel és Teddel, és néha sikerült is emiatt összekapjunk.
Tudható tény rólam, hogy szinte minden helyzetet versenyként fogok fel, hát most is igy történt. Úgy fogtam fel ezt az egészet, mint egy párbalyt, amely végén a barátaim a vesztes harcost kiközösitik és én nem veszithettem. Kezdtem megijedni, hogy hamarosan elveszithetem a számomra legfontosabb embereket. Miután Katerine is átvert, nem kockáztathattam meg, hogy a legjobb barátaim is elhagyjanak, az sorsforditó következmény lett volna.  Az egyetlen lehetőségem volt a küzdelem megnyerésére, hogy védjem ki Esmee minden támadását és ne engedjem, hogy befolyásolja a többieket. Nem sérthettem meg őt, mert minden amit rám mondott igaz volt, és jogosan okozott fájdalmat, emellett pedig legbelül kedveltem őt, csak nem tudtam, hogyan közeledjek felé, úgy, hogy életben maradjak. 
Telt az idő és mi öten, szinte minden szabad délutánunkat együtt töltöttük. Néha Tednél  hülyültünk, vagy ritkábban felmentünk a lakásomra filmezni – eközben igyekeztem kivédeni Esmee karddöféseit, amelyek próbáltak elválasztani a barátaimtól, mert még mindig érezhetően feszült volt köztünk a levegő. Legtöbbször  a Cambridge-i Központi Parkban hülyültük el az időt, esetlek beülünk a park melletti stilusos kocsmába, az Irishba: többször zenét hallgatva ücsörögtünk egymás mellett, vagy éppen igyekeztünk nevetni Sam erőltetett beszólásain.  Ahogy múlt az idő, azt vettem észre, hogy Esmee támadásai egyre csak csökkentek. Minél többet voltunk együtt, annál inkább kezdett a kapcsolatunk harmonikussá válni, amig végül, mintha már nem is harcoltunk volna egymás ellen. Megdöbbenten észleltem, hogy lehetséges, hogy a köztünk dúló háború véget ért.
-    Talán megbocsátott azért amit tettem? Vajon végre elfogad úgy, mint barátot és túltette magát az utálaton? – ezek a gondolatok foglalkoztattak, mihelyt felfedeztem az örömteli helyzetet.
Feltétlenül tudnom kellett, hogy Esmee mit gondol  rólam.
-    -Hogyha végre észrevette, hogy más ember lettem és hajlandó barátkozni velem , én leszek a legboldogabb a világon.-hangoztattam magamban.
Akárhányszor próbáltam kettesben elbeszélgetni vele, sosem sikerült eltalálni a megfelelő pillanatot. Nem voltunk olyan jóban, hogy egyedül elhivjam valahova, sőt, az sem volt biztos, hogy nem utál és puszta feltételezésből nem mehettem biztosra. Csak akkor találkozhattunk és esetleg válthattunk is pár szót, amikor a többiekkel is találkoztunk. Ezekben a helyzetelbem pedig szinte ugyanolyan nehéz észrevétlenül társalogni Esmeevel, mivel szegény Sam már hónapok óta körülötte legyeskedig, sajnos sikertelenül. Nem titkolózni szerettem volna a többiek előtt, csak ismerem őket és attól tartottam, hogy Emily, Ted, de legfőképpen a szerelmes Sam félreérti a helyzetet és ennek harag lehet a vége.
Egy hétvégi összejövetelkor megbeszéltük, hogy találkozunk az Irish előtt 22:30-ra. Emily és én általában együtt érkezünk, mert eléggé közel lakunk egymáshoz, Esmee és Ted  kivétel nélül, minden alkalommal közösen léptek be a bárba, valamint Sam, aki a legtávolabb él mindjájunktól, általában egyedül utazik a központig, taxival. Furcsa módon ez az este egészen máshogy alakult, mint a többi. Kivételes éjszakának igérkezett, olyannak, ami mindent megoldhat: Samnek közbejött egy fontos családi probléma, ezért sajnos lemondta a bulit, Ted egész héten el volt utazva Suderlandbe távoli rokonlátogatóban, ezért most pihen és csak később szeretne fel jönni, én pedig ahogy értesültem a hirekről, azonnal közöltem Emilyvel, hogy beszélgetni szeretnék Renesmeevel a történtekről, ő pedig rögtön megértette, ezért fél órás késéssel indult a bár felé.
Lassan fél tizenegy volt, épp leszálltam a villamosról, mikor észrevettem a kint ácsorgó ismerős lányt a kedvenc kocsmánk előtt.
-Szia. Korán ideértél. Gyere, igyunk valamit.-szóltam az elgondolkodó Esmeehez, majd jobb kezemet a hátához simitottam és elindultam vele az Irish felé.
-Szia. Igazad van, foglaljunk egy asztalt és a többieket várjuk meg bent.
Bementünk a törzshelyünkre, végigkopogtattuk cipőnket a vastag fapadlón, majd kerestünk egy üres asztalt és leültünk egymással szemben. A bár berendezése egyszerű volt, mégis különleges. Minden  bútordarab fából volt kifaragva és profi módon diszitve. Ugyanezzel az anyaggal voltak beboritva a falak, a pult, sőt még az ajtók is fából készültek. Annak aki belépett a helységbe, valóban olyan érzése támadt, hogy Irországba került. A pultosok favágó jelmezben dolgoztak, hogy még eredetibbé tegyék a helyet. Az egyik úr kényelmesen odasétált hozzánk, majd megkérdezte, mit kérünk. Két sört rendeltünk.
Esmeevel alaposan elbeszélgettem és óriási megletetésemre bevallotta, hogy sosem utált. Igaz, kezdetben haragudott rám a történtek miatt, végül sikeresen meggyőztem, hogy mostmár végleg velük maradok és többé nem veszitik el a barátságomat.
Hirtelen, ahogy volt ellenfelem igéző szemeibe néztem, hihetetlen értés fogott el, olyan, amit már Isten tudja mióta nem éreztem. Nem tudtam megmagyarázni mit jelent, egyszerűen boldog voltam. Észrevettem, hogy Renesmee is ugyanolyan pillantásokat vet rám. Dermedten néztünk egymás szemébe, olyan volt, mint egy álom, amiből senki sem ébreszthet fel. Pár pillanaton belül megérkezett Ted, majd tizenegy után pár perccel betoppant a helyiségbe Emily is-felriadtunk, az álom megszakadt. Leültek mellénk, mi pedig úgy tettünk, mintha egy szót sem váltottunk volna.   Mindenki elkezdte mesélni, mi történt vele az adott napon, minden a szokásos volt addig, amig már én sem tudom hogyan, szóbajött a cserbenhagyás témája. Ekkor az egész társaság felém fordult, majd várták, hogy szólaljak meg, hogy mondjak valamit, amivel megnyugtathatom őket:
-    Jól van, jól van... Tudom, szörnyen viselkedtem veletek, amig Kate-vel jártam, beismerem. Tudom, nem kellett volna hanyagolnom titeket, bármilyen boldog is szerettem volna lenni. Sajnálom.  Igérem, ezentúl sosem  hagylak cserben titeket, bármilyen szerelmes is leszek egy lányba és esküszöm, többé nem beszélek Katevel sem.
Abban a pillanatban, ahogy kiejtettem ezeket a szavakat a számon, csörögni kezdett a zsebemben a telefonom. Gyorsan elővettem, hogy megtudjam, ki hiv.
Katerine volt az.