Vámpírvadászok 1. Felkelések kora.

A vámpír mérge (részlet)

...a hajnal még nagyon messze volt. Napsugaraknak semmi nyoma. Gaun és Xavier kapkodták a fejüket, körülöttük egyre szűkült a vámpírok lovasainak köre. Teljesen a sziklatöredékhez nyomultak, a csatát elvesztették, de mégsem törődtek bele. Még harcoltak, még küzdöttek volna az utolsó cseppig. Szakadt, sötétkék köpenyük, mely magán hordozta a felkelők címerét, vadul táncolt a szélben. A két fiú arcán izzadság- és vércseppek fénylettek. Utolsó erejükkel mindketten kardjukat markolták, félelem nélkül, méltósággal várták életük talán utolsó párbaját a gonosz ellen. A vérszívók gyűrűje azonban nem hatalmasodott tovább. Tisztes távolságban maradtak a fiúktól, s azok érezték, hogy ez jelenthet valamit.
A lovasok visszarántották a pompás, rozsadabarna mének gyeplőjét, majd egytől egyig lehajtották acélsisakos fejüket. Gaun és Xavier futó pillantást váltottak. Néhány másodperc múlva erőteljes patadobogás rázta meg a földet.

Pár lovag kivált a körből, hogy utat engedjen a négy, éjsötét lovon érkező vámpírfejedelemnek. Hátasaik halálhörgése visszhangzott a kihalt, vérmosdatta mezőn. Fekete bársonypalástjaik lobogása, s a szemükben égő pokol tüze hátrálásra késztette a felkelőket... A négy fejedelem megállt Gaun és társa elött. Lassan leszálltak lovaikról. A két vaskesztyűt viselő, szilaj király, Phaldron és Lucio, lesegítették a nyeregből asszonyaikat. Az uralkodók farkasszemet néztek az életben maradt két harcossal. Tekintetükben gúny, lenézés, és a friss vér utáni vágy lebegett, melynek ízét már szinte ott érezhették színtelen, holt ajkukban.
Gaun és Xavier felkészült a mártírhalálra. Lélekben már búcsút vettek egymástól, mint örök bajtársak, s mint gyermekkori barátok. Belenéztek Phaldron és öccse, Lucio izzó szemébe. Phaldron rosszaló mosolyra húzta száját, fehér agyarai kivillantak. Mélyen, velőt rázóan felkacagott, s Gaunra mutatott.

- Asszonyok és urak, hű csatlósaim! A sors akaratából a végzet ma elém vezette a felkelők egykori vézérének fiát, a hősnek kiáltott Gaun Niffet -et!!! - Elhalkult, s mostmár suttogva folytatta: - Hát találkozunk, fiú! Halálba küldted minden híved, kivéve ezt, - bökött a vámpír Xavier- re- de így is jó. Legalább nem veszünk össze az öcsémmel, hogy melyikünk vágja át a torkod...- Gonoszan megnyalta ajkát. Gaun dühödt fintort vágott. Kardját felemelte.
- Elöbb lássam tulajdon kardom a szívemben, semmint a népem a magadfajta pokolfajzat igája alatt! - Vágott vissza a fiú. - Ha nem vagy gyáva, gyere, és küzdj meg velem. Hadd lássuk, mire mégy egyedül, segítség nélkül, Phaldron, te, vámpírok első királya, véred megrontója, vérszívó dög! Gyere!!! - Ordította Gaun. Xavier megmarkolta a vezér köpenyét.
- Gaun, ne, megöl téged, nem árthatsz neki, hisz halott! - A fiú elrántotta vállát.
- Hagyj, Xavier, nem a te dolgod! - Lökte el magától. - Nos, mit lépsz? Kiállsz ellenem? - Phaldron kihúzta kardját ezüsthüvelyéből, és neki szegezte.
- Rendben, ha mindenképpen ragaszkodsz hozzá! Remélem nem bánod, ha addig öcsém a kis barátoddal foglalatoskodik...- Szavára Lucio megindult Xavier felé. - Egyébként ne félj, ugyanolyan hidegvérrel fogom kinyomni a nyamvadék kis beledet, mint annak idején annak a nagyszájú parasztfiúnak....hogy is hívták...- Esett tettetett gondolkodásba a vámpír- lássuk csak...áh, igen...azt hiszem...GADHON NIFFET! - Kiáltotta, megfagyasztva Gaunban a vért.

- Apám! - Nyögte elfúlva, aztán a harag elöntötte az agyát. - Te végeztél az apámmal! - Már nem is hallotta a király velőig hatoló nevetését, csak eszement módon megindult a vérszívó felé, fegyverét magasba lendítette, és kész volt fogadni bármit, csak bosszút állhasson a könyörtelen zsarnokon...

folytatása következik...