Vámpírok bálja - 7.rész: A vámpír is csak ember..?

- Nővér ugye maga sem gondolja ezt komolyan? - kérdezte a röntgenképet vizsgálgatva a fiatal orvos. - Csak mert nem látszik semmi egy elmosódott pacán kívül még nem jelenti azt, hogy természetfeletti jelenséggel állunk szemben... .
- De doktor úr... Maga nemrég költözött a városba... És olyan furcsa, hogy ilyen fehérek...
- Ne beszéljen már ostobaságokat, könyörgöm! A testük tele van zúzódásokkal, némelyikük pedig töréseket is szenvedett. A finn levegő pedig nem túl napfénygazdag... Miért ne lehetnének fehér bőrűek?
- De... én kisgyererekkorom óta itt élek és a nagymamám szerint a hegyen lévő romos kastélyban vámpírok laknak évszázadok óta...
- Jaj kérem, fejezze be ezeket a dajkameséket! Beszélnek itt összevissza ezek a vénasszonyok mindent... Méghogy vámpírok... - indult fejcsóválva az ajtó felé. - Inkább menjen és nézze meg, felébredtek- e már!
- Muszáj épp nekem? - ódzkodott a nővér. - Nem nézhetné meg őket valaki más... ?
- Ne mérgesítsen fel Rosa! Ez mégiscsak kórház! Ők is ugyanolyan betegek mint a többiek még akkor is ha szokatlan helyről kerültek ide! Menjen már!
Azzal a megszeppent nőre csukta a terem ajtaját.

Az egyik kórteremben apró, fájdalmas nyögés hangzott el.
- Ú, a fejem... . - eszmélt a vámpírlány. - Ááá, megvakulok! - kapta riadt mozdulattal szeme elé a karját majd gyorsan felkelt és behúzta az ablakon a sötétítőt. De arra már nem maradt elég ereje, hogy visszajusson az ágyához. Fájdalmasan felszisszent, leült az ablak alá az immár félhomályos szobában és felhúzta hosszú hálóingjét. Bal lábának alsó részét vastag kötés borította.
- Mi a csuda történt... ? Mi ez a hely? Mit keresek én itt? - tapogatta még mindig sajgó fejét. Próbált emlékezni de csak halvány foszlányok kerültek felszínre.
Ekkor kinyílt a kórterem ajtaja.
- Á hugi! Látom, végre méltóztattál felébredni... - húzta be maga mögött Helena az ajtót.
- Szóval te is itt vagy... De mi ez a hely? És... miért vagyunk mi itt? És... úristen... Matthew? Hol van Matthew? - üvöltött fel a lány majd megpróbált lábra állni, de három lépés után újra összecsuklott ágya szélén.
- Te aztán rendesen megsérültél... - segítette fel az idősebb vámpír húgát az ágyra. - És most minden szépen sorban. Én már elég régen magamhoz tértem, és beszéltem a fiúkkal, meg egy-két emberrel. A városi kórházban vagyunk. Turisták találtak ránk a Kitaszítottak hegyénél, ők hívták a mentőket és így kerültünk ide. Aránylag kis sérülésekkel megúsztuk az esést... Nekem a csuklóm repedt meg, neked a bokád ment ki, Nicholasnak a válla... .

- És Matthew? Róla beszélj! Vele mi van?
- Nyugalom nyugalom! Enyhe agyrázkódás... Bár szerintem az már a baleset előtt is volt neki, ha egyszer az én bolond húgomba lett szerelmes... - vigyorgott Helena.
- Te... - vicsorgatta fogait az említett.
- Csigavér, csigavér... Viszont most jön a legfontosabb: itt mindenki úgy tudja, hogy emberek vagyunk. Az én nevem Björk, a tiéd pedig Lilyen. A legfontosabb, hogy elrejtsük valódi énünket a személyzet előtt. Szóval minél kevesebbet beszélj, és ne mutogasd a fogad! Az ügyeletes nővér ugyanis elég gyanakvó...

Ebben a pillanatban meg is érkezett az emlegetett személy.
- Áh, örömmel látom, hogy a kis hölgy is felébredt végre! És hogy vagyunk, hogy vagyunk?
- Jól - bökte ki durván Natasha.
- Jaj durcás a kis hölgy... - bájolgott a nővér. - Gyere, majd a doktor bácsi megvizsgál!
- 16 vagyok - morogta a lány a fogai között.
- Szóval ne enyelegjen vele... - tette hozzá Helena, míg a nővér azzal foglalatoskodott, hogy húgát kerekesszékbe rakja. Meglepődött mikor érezte milyen hideg a lány bőre.
- Felejtsd már el a negatív gondolatokat... - suttogta magának.
- Búcsúzz el a testvéredtől! Egy óra múlva jövünk! - azzal kitolta a teremből, de úgy mintha egy bomló testet vinne.

- Áh, a legfiatalabb a négy póruljárt túrázó közül! Micsoda könnyelműség védőfelszerelés nélkül elindulni... - ciccegte az orvos, miközben kicserélte Natasha lábán a kötést.
- Csak tudnám miért kellett elsötétíteni mindent... - morgott pakolás közben az asszisztens.
- Na de kérem... Ha a kis Lilyennek ez volt a kívánsága... Hosszú ideig tartó alvás után a szervezet megszokja az árnyas helyeket...
- Ha te azt tudnád... - gondolta magában kaján vigyorral a lány. A doktor vérének ugyanis felettébb ínycsiklandó illata volt.
- Kész is vagyunk! A kezén is volt egy régebbi mély seb amit fertőtlenítettünk és újrakötöztünk. Ezek a fiatal lányok... Mindig összeszednek valamit... Nővér! Lilyen elkészült! Visszaviheti!

- Nagy baj ha csak az ajtóig viszlek? - kérdezte félős hangon a nő.
- Á dehogy! Kaptam mankót, majd bebotorkálok azzal... - préselte ki a szavakat a vámpír. Nem nyithatta ki nagyra a száját, mert feltűntek volna tekintélyes méretű szemfogai. - Köszönöm Rosa asszony! - azzal kiszállt a kocsiból és elindult a kórtermük felé.
- Nicsak ki jött vissza! - hallotta meg Nicholas hangját amint belépett az ajtón. Nővére a fiú ölében ült és úgy nézett rá mintha ő lenne a világ nyolcadik csodája. - Van neked egy meglepetés az ágyadon!
Tövig ki kellett nyitnia az ajtót, hogy lássa saját fekhelyét, amin szerelme ült a kispárnát gyűrögetve.
- Matthew! - rohant oda hozzá de megfeledkezett a mankóiról így szó szerint beleesett a fiú ölébe.
- Hát megismersz? De örülök, hogy nem komoly! - azzal szorosan odabújt hozzá.
- Mire vársz? Miattunk igazán nem kell zavarban lenned haver... - kacsintott Nicholas. - Nézz már rá, mennyire örül neked!
Matthew a mellkasán pihegő fiatal, könnyes szemű vámpírra nézett majd nem törődve a körülötte lévőkkel magához húzta és hosszan megcsókolta.
- Nem is tudtam, hogy a húgom ilyeneket is tud... - nevetett Helena.
- Hát... volt kitől tanulnia... - nézett az idősebb fiú szerelme szemébe. A következő pillanatban már ők is falták egymást.
Miután kiörvendezték magukat, hogy viszontlátták egymást Natasha megszólalt:

- És... mit fogunk enni? Mert hogy ezt a kórházi kosztot nem az biztos... De a doktor urat szívesen megkóstolnám... - nyalta végig pajkosan szája szélét. Szerelme féltékeny pillantást vetett rá mire csókot nyomott szájára és ezt mondta: - Ne félj kis butám... Soha senkivel nem viselkedtem még így és rajtad kívül ezután sem fogok!
- Az már egyszer biztos, hogy megváltoztál... - mondta a nővére. - De viszont az evés miatt ne fájjon a fejed... . Van itt vér elég, majd kiszolgáljuk magunkat...
- De... nem lenne feltűnő ha rögtön első éjjel megritkulna a személyzet? - szólt a testvére.
- Ez már nem az első éjjel... Csak ti ketten - nézett a lány a két finoman összesimuló fiatalra - még nem voltatok ébren... De mi ketten - itt csillogó szemekkel szerelmére nézett - már felderítettük a környéket és a kórháznak saját vérbankja van. Oda megyünk este lakmározni. Mit szóltok?
- De... én csak mankóval tudok járni... Az meg elég hangos... - magyarázkodott a fiatalabb lány.
- Ne aggódj kicsim, majd viszlek! - karolta át szeretetteljesen Matthew. - Igazán nem fáradság...
- Akkor ezt megbeszéltük! - nyomatékosította Nicholas.

Összenéztek és mind a négyen tudták, hogy bár egy darabig még itt kell maradniuk nem fognak semmiben sem hiányt szenvedni...