Vampire Heart - VIII. rész Zűrös éj

- Hé, Dez, várj már!
Megálltam. Persze, miért ne? Úgysem tud meggyőzni, hogy visszamenjek. Hátrafordultam.
- Megsértődtél?
- Nem, csak itt van ez a Nad…
- Nan.
- Rendben, NAN. Nem tudok róla semmit, de nem kívánom a jelenlétét. Egyáltalán ki ő?
- Ő a mesterünk későbbi tanítványa. Nálad pár száz évvel öregebb. Ritkán jön ide, de jól megvagyunk egymással.
- Jó, de… jó. De azért még megyünk vadászni, nem?
- Ők nem akarnak.
- Én viszont megyek. Drac, én éhes vagyok, nekem ez az egész dolog még új!
Megfordultam, és elindultam. A vállamra tette a kezét. Megborzongtam. Határozott, mégis gyengéd volt a fogása.
- Veled megyek. Nem mehetsz egyedül.
- Drac, miért nem mehetek egyedül?
- Mert féltelek.
- De hát a múltkor is megbirkóztam a helyzettel!
- Dez… féltelek. Tudod, hogy… hosszú ideje te vagy az első tanítványom. Most nem akarom elszúrni.
- Ne félts. Megoldom.
- Biztos?
- Teljesen.
Mártírarccal, tüdőszaggató sóhajtással beleegyezett. Megeresztettem felé egy mosolyt, és felszálltam.

Megláttam egy Danhez hasonló férfit az egyik sikátorban. Hosszú, szőke haja hátra volt fogva, és éppen a pénze számlálásával volt elfoglalva. Lehetett is, vaskos köteget tartott kezében. Leszálltam a sikátor sötétebbik végében. Amikor beléptem a látókörébe, úgy nézett rám, mintha most léptem volna ki a pokol kapujából.
Villámgyorsan a háta mögé rejtette a pénzt. Egyetlen zöldhasú azonban kirakoncátlankodott a kötegből, és sercegve földet ért a macskakövön.
- Aaaz… az az enyém – próbálkozott.
- Nem kétlem. És kié volt?
- A munkáltatómé! Miért, mit gondolsz?
- És mit dolgozol?
- Nem mindegy neked?! Úgysem mondod már el senkinek! – azzal előrántott egy vérrel és mocsokkal beborított tőrt. Undorító és borzongató látvány volt. Megszédültem, és talán ez volt a szerencsém… A tőr épphogy mellettem vágódott a falba. Jobban megnéztem a férfit, mivelhogy az arca jelentősen közelebb került az enyémhez. Bal szeme teljesen opálos, és a jobbal sem láthatott már sokat a világból. Nem volt idős, a gondok mégis mély barázdákat szántottak homlokára, és az egész arca megviseltnek tűnt. Régen talán mézszőke haja már őszes csillogásba hajlott.
- Enyhítek a fájdalmaidon… - susogtam rekedtesen.
- Hogy mi…?

Torkának ugrottam, és – mit szépítsem – hasznosítottam a hasznosíthatót. Aztán jobbnak láttam, ha eltűnök. Dühösen csörtettem végig az utcán. De hát….miért is vagyok voltaképpen ideges?
Egyszercsak egy sötét alak landolt mellettem. Most már kezd elegem lenni a sötét alakokból!
- Nan?!
- Dez, te normális vagy? Ha a tanítód ilyen agyoniskolázott, legalább neked legyen eszed!
- Nan, két dolgot szeretnék veled tudatni. Három lenne, de a harmadikra úgyis rájössz majd, és nem akarok a lelkedbe gázolni.
Egy! TUDOK egyedül vadászni, egyedül akartam lenni, ezért nem kell lehordani akár Dracot, akár engem.
- De…
- Kettő! Nem vagy az anyám, nem is leszel az, de még csak nem is pótolhatnád!
- Pedig hasonló célokból hívtak ide! Hogy vigyázzak rád! Három ősöreg férfi nem biztos, hogy megfelelően nevelne, lelkileg. És az igazi anyádhoz amúgy sem mehetsz vissza, szóval kérlek…
- De igenis visszamehetek hozzá! Bármikor!!!
Nan mordult egyet és megfordult. Még visszalökte;
- Mondd meg nekik, hogy keressenek mást pesztrálni.
- NEM KELL PESZTRÁLNI! – üvöltöttem utána.
- Miért érzem úgy, hogy nem jössz ki vele? – bukkant fel Drac az utca végéből.

- Jézus, te?
- Utánajöttem kiengesztelni és megállítani. Tudtam, hogy kiborulsz, ha ő talál meg előbb.
- Öhm… na igen, nem jövünk ki egymással. Hogy találtad ki?
- Tudod, intellektuális vagyok. Sok a sütnivalóm…
- Vigyázz, nehogy intellektuális- sérvet kapj. Hazamegyünk?
Ekkor valami csattant. Mennydörgés. És abban a pillanatban valami kemény kezdett hullani a fejemre.
- Jégeső – közölte teljesen unottan Drac.
- Mondd, itt mindig ilyen esős idő van?
- Esténként…
- És azt miért nem hallottam soha?
- Az emberek vakok és süketek. Csak azt veszik észre, amit akarnak.
- Már hogyan lennének azok? Hiszen mindig kiszúrnak minket!
- Hidd el, az emberiség kezdetén mindenki ilyen képességekkel volt megáldva. Aztán a mindennapok elnyomták az emberek érzékeit. Ha valaki vámpír lesz, csak évezredekkel, talán évmilliókkal? Ezelőtti emberi képességeket kap vissza. Meg persze, némi pluszt, de… mégsem emberek lettünk, hanem vámpírok.
- Értem. Öhm… akkor megyünk?
- Persze, gyere – és nekiállt gyalogolni a tocsogó esőben.
- Gyalog?!
- Miért, repülni akarsz viharban?
- Jó, é n csak… próbálkozni szabad, nem?!
Vigyorgott.
- Na, gyere. Kerítünk valami kocsmát.