Vámpír-novellák III. - Téli éjszaka

Az 1800-as évek végére már csaknem 200 éve voltam vámpír. Bár testem mit sem öregedett, elmém egyre nehezebben fogadta be a változásokat. Az idő sokat emlegetett vasfoga alkalmazkodó készségemet fokról fokra rágta szét. A világ felgyorsult körülöttem, s én képtelenné váltam követni azt. Nem értettem, mi miért és hogyan történik, s ez zavart. Minden, amit korábban ismertem, hirtelen idegenné lett, és jómagam is csak egy idegennek, látogatónak éreztem magam az új időkben, de semmiképp sem odatartozónak. Régen burjánzott körülöttem az élet, nem tűrtem a korlátokat, újító szellemiségem és tettrekészségem mindig a fejlődés közelében tartott. Aztán egyre nehézkesebbé vált a haladás gyorsan növekvő lépcsőfokait a szokott tempóval megmásznom. Senki nem maradt, aki tartotta volna a karom, és segített volna felnyitni a szemem, hogy könnyedén nézhessek körül a lépcsősor tetejéről. Senki nem volt, aki elmagyarázza, mi történik. Megrekedtem egyedül egy rohanó, ismeretlen korban. Az összes barát vagy ismerős eltűnt mellőlem, hozzátartozóim, s azok leszármazottai is évtizedek óta sírjaikban nyugodtak. Minél élénkebben pezsgett körülöttem az élet, annál mélyebbre és mélyebbre merültem önsajnálatom ingoványos, lagymatag vizében. Az emberi érzelmek és attitűdök már távol álltak tőlem, de mégis hiányzott egy társ, valaki, akivel megoszthatom a gondolataimat, és segítségemre van a megváltozott világ megértésében.

Tudtam, nem mehet így tovább. Fel kell szabadítanom elmémet, ki kell tolnom felfogóképességem határait. Évek óta egy eldugott falucskában éltem, valósággal önmagamat emésztettem fel. Nem csak belsőm, külsőm is sorvadozott. Kevés ember élt a faluban, feltűnő lett volna, ha valakinek hirtelen nyoma vész. Többnyire a községen átutazó idegenek váltak áldozataimmá, ám gyakran hetekig nem ettem semmit. Apám tekintélyes méretű birtokát rég eladtam, s az érte kapott pénzből kényelmesen megélhettem. Mikor a falusiak gyanakodni kezdtek rám, nem mertem kockáztatni. Rájöttem, egy nagyvárosban sokkal könnyebb elkerülnöm a fürkésző tekinteteket, és a gyanút, mint ott a babonás földművesek között.
Budapest a századfordulón virágkorát élte. Széles, kövezett utcáival, hatalmas, díszes kőépületeivel Európa legrangosabb városai közé emelkedett. Odaköltöztem. A pénzemet bankba tettem, befektettem. Épp elegendő volt ahhoz, hogy a legelegánsabb szállodákban éljek, akár egy rég elfelejtett nemesi család utolsó, különcködő sarja.

Egy téli éjszakán későn ébredtem. Mikor felnyitottam koporsóm fedelét, és kibújtam, épp a kandalló párkányán gőgösen kattogó aranyórára esett a pillantásom.
- Pár perc múlva éjfél… - állapítottam meg magamnak félhangosan. Hosszú ideje zavart, hogy nincs kihez szólnom. A csendesen pattogó tűz fénye bevilágította a szobát. Magamra rántottam selyem köntösöm, s az ablakhoz léptem. Szélesre tárva a zsalugátereket megdöbbentően gyönyörű látvány fogadott. A hatalmas hópelyhek tejszerű fátyolba burkolták a várost. A hideg szellő arcomba csapott, s egy erősebb fuvallatnál kénytelen voltam becsukni az ablakot. Megborzongtam, s reszkető kezekkel söpörtem le magamról a rám tapadt hókristályokat. Éppen ideális az idő a vadászathoz, gondoltam. Jó pár napja nem vettem már magamhoz vért, éreztem, ahogy fokozatosan gyengülök, testem szomjazta az éltető folyadékot. Ilyen sűrű hóesésben azt sem vennék észre, ha a szálloda előtt támadnék valakire, áldozatom segélykiáltásait pedig gonoszul elnyelné a süvítő szél.

Percek teltek el azóta, hogy bezártam az ablakot, testem azonban a lobogó tűz ellenére is fagyos maradt. Tudtam, hogy indulnom kell. Csipkeszegélyű, sötét bársonyruhát húztam, gémberedett ujjaim alig boldogultak a gombokkal. Felcsatoltam nyakláncom, felvettem csizmám, sálat tekertem nyakam köré, magamra kanyarítottam hosszú fekete kabátom, és sietve becsaptam magam mögött az ajtót. Gyors léptekkel haladtam végig a kihalt folyosókon, hármasával ugrottam át a lépcsőfokokat. Még egy utolsó folyosó volt hátra, amelyet üvegezett lengőajtó kötött össze a szálló előterével. Megragadtam az ajtó fogantyúját, ám rettenve eresztettem el azt… Az üvegen visszatükröződő arcképem rémisztett meg. Szemem alatt hatalmas árkok éktelenkedtek, gyűrött arcom fehérsége kivilágított sötét hajam koszorújából. Ajkam kezdett ellilulni. Sürgősen vérhez kell jutnom, gondoltam. Kiléptem az ajtón, s a hall fényáradata pár pillanatra elvakított, valósággal beleszédültem az éles fénybe. Az ajtóba kapaszkodva összeszedtem utolsó erőmet, s bizonytalan léptekkel haladtam a kijárat felé.
Ekkor rekedtes hang szólt utánam:
- Grófnő! Grófnő!
Hátrafordultam, s láttam, hogy a hotel beteges, öreg, ám kora ellenére igen elegáns recepciósa az.
- Igen, Árpád úr?
- Jaj, grófnő, bocsásson meg, hogy megzavarom. Csak azt szeretném megtudni, mikor lenne önnek megfelelő, hogy kitakarítsuk a lakosztályát?

Na már csak ez hiányzott. Alig állok a lábamon az éhségtől, ez meg a szoba kitakarításának időpontjára kíváncsi…
- Ma későn jövök, csinálják meg most.
- Még az éjjel? Hiszen mindjárt fél egy!
- Talán gondot jelent?! – s zaklatottságomban határozott lépést tettem az öreg felé. Megfordult a fejemben, hogy ha most Árpád úr akadékoskodik, az ő vérét szívom ki, és nincs se idegesítő portás, se éhség, egy szóval nincs probléma. Persze jóval megfontoltabb vagyok annál, hogy ilyen felelőtlen tettet hajtsak végre. És különben is, egy ilyen vénember vérében nincs semmi izgalmas. Még elkapok tőle valami nyavalyát. A legjobb egy ereje teljében lévő fiatal férfi vére, az valóságos életesszencia…
- Ööö, nem, természetesen el tudjuk intézni ma éjjel, ahogy csak kívánja – szólt akadozó hangon a recepciós.
- Remek – mondtam, és épp indultam volna.
- Asszonyom, még egy pillanat. Csak gondoltam, megkérdezem, jól érzi- e magát? Olyan sápadtnak tűnik, és az előbb láttam, megszédült az ajtónál…
- Természetesen jól vagyok, csak… nagyon fázom. Ó, és még valami, kérem, a takarító személyzet ne menjen be a hálószobámba, csak a többi helyiséget takarítsák ki, érti? Ismétlem, nem szeretném, ha bárki is belépne a hálószobámba… - mondtam szépen lassan, tagolva, hogy még nagyobb nyomatékot adjak szavaimnak. Nem hiányzik, hogy valami tévelygő takarítónő meglássa a koporsómat.
- Természetesen grófnő, ahogy mindig.
- Köszönöm, Árpád úr. Akkor… a viszont látásra!
- Én köszönöm, asszonyom, ég önnel! - kiáltotta utánam, majd kackiás bajusza alatt dörmögve hozzátette: már kezdünk hozzászokni az ön furcsaságaihoz…

Kilépve az utcára, barátságtalan hózápor fogadott. A macskakő csúszós volt, elesni mégsem tudtam, hiszem bokám valósággal beleragadt a mély hóba. Kimért lépésekkel haladtam, hunyorítva fürkésztem a túlsó oldalt leendő áldozatom után. Mivel az utcán egy lélek, nem sok, annyi sem járt, ezért úgy döntöttem, régi, jól bevált cselhez folyamodom. A város egy kétes negyede felé vettem az irányt, oda, ahová jó érzésű nemes hölgy nem teszi be a lábát. A kerület hemzseg a zsebmetszőktől, bűnözőktől, csempészektől. És mindenki ég a vágytól, hogy orvul megtámadjon egy eltévedt, gyenge úri hölgyet, és elvegye annak magánál tartott értékeit.
Elértem egy szűk, bevilágítatlan kis utcába. Tudtam, hogy van ott valaki. Éreztem a rosszindulatot, és a bűntett izgalmától jeges izzadtság szagát. Nemsokára, méterekkel arrébb, a pislákoló gázlámpa fényében közeledő alakot vettem észre. Rémületet színlelve, botladozva elindultam az ellenkező irányba, ügyelve arra, hogy alkalmi üldözőm a nyomomban maradhasson. Hagytam, hogy lépésről lépésre kerüljön hozzám közelebb. Mikor szuszogását a hátam mögött hallottam, látványosan megbotlottam, s térdre estem. Tenyeremre támaszkodva négykézláb várakoztam a havon. Néhány kétségbeesett pillantást vetettem felé, s megpróbáltam felállni, és továbbvonszolni magam, mintha fájna a bokám.

A nagydarab férfi közben egészen közel ért hozzám, láthatóan felvillanyozta a védtelen áldozat látványa. Fenyegető hörgés, majd diadalittas kacaj szakadt fel torkából, amint megragadta karomat. Szavak nem kellettek, ál-ellenállásomat könnyedén törte le. Egyetlen rántással nyitotta szét kabátomat, s mikor a nyakamban lógó féldrágakövet akarta letépni, elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. A medál felé nyúló kezét acélos erővel ragadtam meg, s könnyedén feszíttettem azt háta mögé. Meglepett nyögést hallatott a férfi, s megcsapott a szájából áradó kocsmaszag. Színpadias fintor ült ki arcomra, elkaptam másik kezét is, és ennyit mondtam:
- Édesanyád nem tanított meg, hogy hogyan kell bánni a hölgyekkel, te részeges briganti?
A férfi e mondatomra éktelen haragra gerjedt, ám szorításomból sehogy sem tudott szabadulni. Kezem között vergődött, ordított, szitkozódott, de tehetetlen maradt. Ahogy tartottam csuklóját, éreztem pulzusát, testében a vére dübörgését. A lüktetés hatására bennem is egyre nőtt a düh. A harag ez iránt a mocskos garázda iránt, az életem iránt, amit nem kértem, de kaptam, a magányosságom, sőt az egész világ iránt. Elfojtott indulataim gátakat szaggató folyamként törtek a felszínre, minden szenvedésemet, a magányos évek alatti kilátástalan helyzetemet ezen a férfin akartam megbosszulni. Felvontam bal szemöldököm, s mosolynak szánt vicsorgás jelent meg arcomon. A férfi szeme elkerekedett, amint meglátta hegyes fogaim. Úgy remegett a félelemtől, akár egy kisfiú.
- Mi-mi-mi vagy te??? – kérdezte reszkető ajkakkal, dadogva.

Válasz gyanánt csak egy rideg félmosolyt eresztettem meg a férfi felé, majd arcom elkomorult. Éreztem, ahogy ismét eláraszt a gyilkos vágy. Teljes erőmből hanyatt löktem a férfit, majd mellkasára ültem. Kapálózott, próbált szabadulni, de már el volt veszve. Megfeszítettem testemet, állatias morgás szakadt ki belőlem. A férfi nyakára vetettem magam, téptem, marcangoltam a húsát. A hatalmas ember vonyított a gyötrelemtől, az artikulálatlan üvöltést azonban elnyelték a szél által keltett zajok. Hosszú időbe telt, míg megtaláltam verőerét, túlságosan rúgkapált alattam. Mikor ráleltem a megfelelő pontra, csak szívtam-szívtam a vérét, mérhetetlen dühvel. Egy idő után az ember mozgolódása abbamaradt, tudtam, itt a vég számára. Felugrottam róla, s megtámaszkodtam egy közeli ház oldalában. Véres kéznyomom ottmaradt a fehérre meszelt falon. Melegem volt, forrt a friss vér bennem. Mohón nyaltam le az utolsó cseppeket is szám széléről és ujjaimról. Mikor valamelyest lenyugodtam, körülnéztem. Oly’ nagy hévvel vetettem magam a férfira, hogy nem is figyeltem, merre fröcsköl a vér. Körülöttünk az addig tiszta hó vöröslő vérfoltokkal volt tele. Felnéztem az égre, a fejem felett kavarogtak a még mindig sűrűn záporozó hópelyhek. Mintha a cinkosom lenne a természet is, úgy igyekezett elfedni vadászatom nyomait a havazás. Hirtelen ötlettől vezérelve a férfi mellé guggoltam, kotorászni kezdtem zsebeiben. Meg is találtam, amit kerestem, egy bicskát a belső zsebében. Finom kattanással nyílt ki a bicska. Hosszasan szemléltem a penge fémes ragyogását, majd mély vágásokat és szúrásokat ejtettem vele a férfi nyakán, hogy eltüntessem fogaim nyomát. Felálltam, s a földre hajítottam a kést. Így senki nem fog vámpírra gyanakodni, azt hiszik majd, egyszerű késelés történt.

Amilyen sebesen csak tudtam, visszatértem a szállodához. A hátsó ajtón mentem be, nyugodtan haladtam felfelé a folyosókon, tudtam, éjnek idején senki sem járkál ott. Jóleső fáradtság lett rajtam úrrá, ahogy szobám ajtajához közeledtem. Kabátom ujját kézfejemre húztam, úgy próbáltam kinyitni az ajtót, nehogy összevérezzem a kilincset. Beléptem, ledobtam kabátomat, s megráztam hajam. Dúdolva indultam el a fürdőszoba felé, hogy lemossam magamról a rám száradt vért.
Ekkor vettem észre, hogy a sarokból két ijedt szempár szegeződik rám… A rémült tekintet tulajdonosa egy fiatal lány volt. Egyszerű, mégis finom, fekete-fehér ruháján a hotel emblémája díszelgett. Én bolond! Teljesen elfeledkeztem arról, hogy ma éjszakára kértem a szobám takarítását. Lelepleződtem. Meg kell ölnöm a lányt.
- E-e-elnézést grófnő, én-én-én nem tudtam, ho-ho-hogy zavarok, a-a-azt hittem, ma éjjel sokáig lesz távol - rebegte cincogó hangon, végig kerülve a pillantásomat.
Kihúztam magam, elővettem legmegnyerőbb modorom, s behízelgő hangon így szóltam:
- Ugyan, miért zavarnál? Nincs itt semmi probléma. Ne félj…

- A-a-asszonyom, mi-mi történt? Mi az, hogy nincs semmi baj? Hiszen ön csupa vér!
- Na jó, rendben. Volt egy kis probléma, de azt megoldottam. Mondhatni valaki ma este csúnya véget ért.
- Ön megölt valakit?! – sikoltotta, s láttam a szemében, arra vár, cáfoljam meg, amit mond. Szemei szinte könyörögtek azért, hogy bevalljam, gonosz tréfát űzök vele, s nem vagyok gyilkos. Azok a ragyogó mélykék szemek…
- Nos… igen. – s a bárszekrényhez léptem, tölteni akartam magamnak egy italt. Szerettem az alkohol ízét, a kellemes, maró érzés a torkomban mindig azt a csalóka érzetet keltette bennem, hogy megtisztulok az adott napi kórós vétségeimtől. Megszabadulok a bűnök nyomásától, akár egy egyszerű torokfájástól.
- Ne, ne mozduljon! – kiáltotta a lány. Nyilván azt hitte, hogy felé indulok. – Ne közelítsen!
- Ugyan, miért ne? – egy hirtelen mozdulattal ott teremtem mögötte, és megérintettem a vállát. Szeme nem tudta követni mozgásomat, riadva fordult felém.

Megrettenve nem várt lépésemtől, kétségbe esetten tépte ki magát kezeim közül, s a hálószoba felé rebbent. Nem is tudta, merre menekül, csak minél távolabb akart kerülni tőlem. Kinyitotta a szoba ajtaját, s menedéket remélve lódult be a koromsötét helységbe. Utána mentem, behúztam és kulcsra zártam magunk mögött az ajtót, a kulcsot pedig a szoba másik végébe hajítottam. A zár kattanása a lány számára olyan volt, mint a gyászharangok zúgása. A falhoz lapult, s próbálta halkan venni a levegőt. Szeme még nem szokott hozzá a sötétséghez, így nem láthatta, amikor közelebb léptem hozzá. Vámpíri képességeim tökéletes ragadozóvá tettek. Olyan élesen láttam a sötétségben, akár egy róka, olyan jól halottam, mint a denevér. Egy macska halk, megfontolt lépéseivel tudtam közlekedni, olyan gyorsasággal, amit az emberi szem nem érzékelhet.

Másodpercekkel később már annyira közel álltam a lányhoz, hogy egy óvatlan mozdulatnál az orrunk is összeérhetett volna. Belenéztem a szemébe. A sötétség ellenére ragyogott, akár a hold, amely visszatükrözi a nap fényét. Ez esetben a lány kerek szemei talán a remény egyre halványodó sugarait tükrözték felém. Azét a reményét, hogy még valaha is élve elhagyhatja ezt a szobát. Egyre jobban kezdte zavarni őt a bezártság. Szemébe könny szökött a félelemtől. Úgy érezte, a feketeség egyre jobban szűkül körülötte, s ebben a szűkülő térben még valami gonosz is les rá. Tudta jól, ott lapulok valahol, arra várva, hogy ráugorjak az egyik sötét sarokból. Erre a gondolatra szemével keresni kezdte a kijáratot. Már átkozta magát, miért bizonyult olyan ostobának, hogy a szoba irányába futott, és nem a folyosó felé. Én pedig áldottam a percet, amikor így döntött.

Káprázatos volt ez a lány. Láttam arcának legapróbb rezdüléseit is. Ahogy a pánik fokozatosan ragadta őt magával, csodálatos változáson ment végig a finom, puha, élettel teli arc. Kezdetben kavarogtak fejében a gondolatok, próbált kiutat keresni, s teste eme agyi tevékenységre fordította összes energiáját. Arca még egyetlen érzelmét sem árulta el. Mikor első átgondolásra nem talált kiutat, kezdeti nyugtalansága dübörgő zaklatottsággá változott. Ahogy teste felkészült a menekülésre, az adrenalin hatására légzése gyorsult. Úgy kapkodta a levegőt, mint aki már sejti, hogy ezek az utolsó lélegzetvételek. Hátráltam egy lépést, muszáj volt távolabbról is megfigyelnem ezt a szépséget, s egészében gyönyörködnöm benne. Szíve egyre gyorsabban pumpálta a vért izmaihoz, így ha ziháló légzése még nem is, de zakatoló szíve elárulta idegességét. Nem sok késéssel, de ráébredt, ebből a szobából nincs menekvés. Már régóta nem moccantam, abban reménykedett, talán trükk volt, s kívülről zártam be az ajtót. Ez kis megnyugvást jelentett a számára. Ekkor ismételten közelebb léptem, és finoman ráleheltem arcára. Megremegett, halkan fel is sikoltott, tüdeje sípolva szívta magába a levegőt. A félelemtől elsápadt, majdnem összeesett. „Milyen gyönyörű…” – gondoltam. Nem, nem akart tehetetlenül meghalni, cselekvésre szánta el magát. Reszketeg lábakkal, ingadozó léptekkel elindult. Ha nem vigyáztam volna, belém ütközik… Arrébb álltam, kíváncsi lettem, mit akarhat. Talán a kulcsot kereste, vagy egy ablakot, amin keresztül menekülni tudna. A szoba közepe felé haladt, s két kezét maga elé nyújtva tapogatózott a sötétben. Szeme már megszokta ugyan a fény hiányát, de nem merte kinyitni, makacsul szorította össze pilláit. Azt hitte, amit nem lát, az nem is létezik.

Hirtelen beleütközött valamibe… Nem tudta, mi lehet az, így elkezdte körbe tapogatni. Elsuhantam mellette, felvettem a kulcsot a padlóról, s az ajtóhoz mentem. Ő ebből semmit nem vett észre. Egyetlen dolog érdekelte csupán: hogy mi az, amit talált. Bár a szobában meleg volt a tárgy érintése mégis hűvös, hűvös és sima. Mintha fából lenne, de nem, az nem lehet, nem érezte rajta a fa erezetét. Elindult a tárgy mentén, ám lábfeje beleütközött valamibe, s fájdalom nyilallt lábujjába. Kinyitotta a szemét, most már végképp meg akarta tudni, mi az a különös dolog. Mintha egy láda lenne… de miért volt egy láda állványzatra téve? Így gondolkodott magában, mikor behelyeztem a kulcsot a zárba, s szélesre tártam az ajtót. A kintről beáramló fényben a lány meglátta, hogy amit ládának nézett, az valójában egy koporsó. Megfordult, ki akart rohanni a szobából, de belém ütközött. Megragadtam őt, és magamhoz rántottam. Olyan ellenállhatatlanul szép volt, ahogy ott reszketett a karomban… Felpillantott rám, ajka megremegett, mikor meglátta fogaimat. Ha nem tartottam volna, összerogyna.
- Vámpír vagy… hát mégis léteztek… - súgta elcsukló hangon.
- Igen, létezünk – suttogtam.

Beletörődött sorsába, elfordította fejét, így elém tárult kecses, vékony nyaka. Szám már harapásra nyitottam, éreztem a gyenge lüktetést, kezdett magával ragadni a vágy. De vetnem kellett még egy utolsó pillantást azokra a gyönyörű szemekre. Ránéztem, s láttam, amint egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem is félt, bízott bennem, tudta, nem akarok neki hosszú szenvedést okozni. Várta a gyors halált. Most az én kezem remegett meg. Régen tapasztalt érzés indult meg valahonnan a gyomrom tájékáról, s olyan édes fájdalmat már rég nem éltem át, mint akkor. Elengedtem a lányt, eltoltam magamtól. Ő kérdőn nézett rám, nem értette, mi történik.
- Menj… menj innen. – mondtam.
- De...
- Nincs semmi de! Vagy inkább meg akarsz halni? – rivalltam rá. Még mindig nem értette. Most az én szemem telt meg könnyel. Felé léptem, bántani akartam, el akartam kergetni, de nem ment. Végül csak annyit bírtam kinyögni:
- Ma már ettem. Menj, amíg teheted.
Nem válaszolt, elindult lassan, én minden léptét követtem mögötte haladva, mintha ki akartam volna kísérni az ajtón. Kilépett, el akart menni, de ő sem bírt. Hirtelen megfordult, megfogta arcom, letörölte könnyeimet, s egy leheletnyi csókot nyomott a számra. Megdermedve álltam, erre nem számítottam. Levegőt akartam venni, hogy szóljak. Finom kis kezével befogta a számat, s csak ennyit mondott:
- Nyugodj meg, nem árullak el…
Elmosolyodott, és otthagyott engem. Nem engedhettem el így. Minden erőmet összeszedtem, s utána kiáltottam:
- Áruld el a neved, kérlek – szóltam lágy hangon.
- Johanna.
Majd mosolyogva tovább ment.

Bennem még cikáztak az érzések. Remegett mindenem, s reszkettem attól, hogy nem látom őt többé. Találtam magamnak egy cinkost, egy társat. Valami már összekötött minket, ez pedig az a titok, amit őriztünk. Hiszen megígérte, nem árul el. Úgy éreztem, végre megvan az, aki segíthet megértenem az új világot.
Kóválygott a fejem, éppen csak el tudtam tántorogni koporsómig. Valójában arra sem emlékeztem, hogyan jutottam el odáig. Magamra csuktam a koporsó fedelét, s még mielőtt magukkal ragadtak volna az álmok, egy kérdésen töprengtem: Vajon lehet-e egy vámpír szerelmes…?