Változás

Valamivel éjfél után meguntam minden alvásra irányuló sikertelenségem, felöltöztem, majd útnak eredtem. Cél nélkül indultam neki az utcáknak arra, amerre a lábam vitt. S persze az utamba eső pontoknak lenne, lehetne jelentősége, ha képes lennék a ködfátyol alól bármit is érzékelni. Mint amikor az ősz közeledtével, napról napra sűrűbb köd várja reggelente az útnak indulókat, úgy –azóta a bizonyos nap óta,- én is napról napra jobban beburkolóztam a saját kis világomba. Eleinte még foglalkoztam a külvilág felém küldött ingereivel. Ha hívásom volt, az esetek nagyobb részében fogadtam, ha valamelyik közösségi oldalról kaptam egy értesítést, akkor kisvártatva, valamilyen választ adtam rá. Mostanra ez is megszűnt. Furcsák az emberek. Segíteni akarnak a számukra fontos személynek, de nem tudják hogyan, így ez frusztrálja őket, és egyre görcsösebb próbálkozásokba bocsátkoznak, hogy később az elvárt javulás hiányában, minden ebből adódó rossz érzésüket, az adott, mostanra már amúgy is eleget szenvedett alanyon töltsék ki. A másik véglet, aki megunja az erőlködést és lépésről lépésre felhagy minden kísérlettel. Igazából egyik nézőpontot se lehet hibáztatni. Hiszen mindnyájunkkal előfordult már, hogy annyira akartunk, próbáltunk valamit, hogy mire elértük volna, már undorodtunk a kapott eredménytől. S abban is biztos vagyok, hogy szinte mindenki életében megfordult vagy meg fog fordulni egy olyan, ember, aki bár egy ponton állomásozik nálunk, mégis képtelen jelét adni annak, hogy többek vagyunk számára egy egyszerű útszéli irányjelző bójánál, s ebből adódóan egy idő után megunva a szerepünket, tovább mutatunk magunkon és elengedjük ezt az illetőt. Ezért hát én sem vagyok meglepve, hogy ennyi idő után lassan mindenki feladja, hogy kirántson az önsajnálatból. Vagyis. valami ahhoz hasonlóból. Ugyan minden áldott nap iszom magam félrészegre egy kocsmában, hogy aztán elsírjam az életem történetet az egyik, szerencsétlen pultosnak, de úgy hiszem, ez nem csak ennyiből áll.
Teszem a dolgom nap, mint nap, talán jobban is, mint ilyenkor elvárt. De ennyi. Hiába minden próbálkozás a beszürkült világomból nem tud senki sem kimozdítani. Nem haragszom én senkire sem. Főleg Ő rá nem! De nem tudok ugyanaz a naiv mosolyú és gyerekes arcú lány lenni, mint korábban, ha belenézek a tükörbe, egy teljesen másik ember néz rám vissza. Mintha minden érzelem csak egy-egy pillanatra állna meg nálam. Bármilyen nyálasan is hangzik, azt hiszem, erre gondolnak, ha azt mondják, ő volt a másik felem. Bár én inkább a részemnek nevezném. Nem érzem, hogy fél emberré váltam volna, de azt igen, hogy egy aprócska darab még hiányzik, a kép teljessé válásához. Vagyis jobban mondva, hogy újra teljes legyen a kép. Mintha hirtelen minden hozzám nem illő közhely értelmet nyerne, de ugyanakkor minden eddig átélt boldog emlék, ezer év távolságába került volna.
Depresszió? Nem hinném. Csalódás? Annál jobban.
Én úgy éreztem, hogy sikerült kikevernem a tökéletes színkombinációt, pontosan eltaláltam az árnyékolást egy képnél, hogy soha sem tudnék jobb könyvet találni, hogy a csokis fagyiban, pont elég csoki darabka van … hogy úgy van jól minden, ahogy van. Most pedig, hiányzik egy árnyalat abból a kombinációból, s bár próbálkozom, de az árnyék vagy túl halvány, vagy már vészjóslóan sötét. hogy az éppen olvasott könyvben minden meg van, kivéve azt a bizonyos dolgot, amitől letehetetlenné válik, s bizony fagyit sem fogok enni, mert vagy megcsúszik az a bizonyos adagoló, vagy a készlet fogyatkozásával, jobban spórolnak az arányok kialakításakor, sőt még rossz is az a csoki. Pedig a csoki nehezen lehet rossz.
Sétám az újonnan felújított tóhoz vitt. Néhány pár, csapat és magányos ember lézengett a tavat körülölelő sétányon. Letelepedtem egy, az esti szürkülethez közelebb lévő padra, és csak néztem a vízfelszínt. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy most látom először az új külsejét, ennek a régen nyálkás, enyhén koszos tónak. Felidéződött bennem jó pár emlék. Hányszor sétáltunk át csapatostul azon a rozoga fahídon, ami keresztülívelt a már-már kacsa úsztatószerű képződményen. Hány fáradt, még alkohol mámorban gazdag sétát tettünk erre, egy-egy buliból hazafelé tartva. S bizony az a kép is, amikor a híd tövében kinőtt fa törzsére rámászva, piszkosul nagyot estünk a zavaros, békenyálas vízbe. De akkor nem bántuk, egy percig sem. Nevetve evickéltünk ki a partra, közben-közben elcsúszva nem is egyszer, hogy aztán hazáig tocsogó, vizes léptekkel, hagyjunk nyomott magunk után. Mennyire felszabadultan nevettünk hazáig. Vajon mennyi emlék kapcsolódhat ehhez a pár négyzetméterhez. Hány boldog, szerelmes, keserű vagy éppen magányos pillanat. Egyáltalán gondolt-e rá valaki, hogy mi mindent tudna mesélni annak a hídnak, egyetlen darabkája is. És vajon ez az új, tiszta, szinte még érintetlen betonképződmény megél-e közel annyi pillanatot, mint elődje?!
Nem vagyok a változás ellen, főleg ha annak oka van és az eredménye magáért beszél. És bizony pontosan ez történt e város kicsin tavacskájával is. Mégis elszörnyülködtem a gondolatra, hogy olyan könnyen tud minden változni. Nekem miért nem megy? Felidéződtek bennem a kedves, nagypapahatás keltő, őszülő doki szavai: "Nem jó ez így hölgyem! Fiatal Ön még ahhoz, hogy belefáradjon az életbe. Vegyen ki egy pár napot, utazzon el, pihenjen. De legfőképpen ne szomorkodjon! Tudja, később bánni fogja, ha most nem változtat! "
Változtat?! Mintha az olyan könnyű lenne. Egyszer az olvastam, hogy mi magunk vagyunk saját éltetünk megrontói. Nos, ez tényleg igaz. Ha végig nézek az elmúlt pár hónapon, tisztán látszik, hogy én is napról napra beljebb és beljebb merészkedtem abba posványba, amiben éppen elmerülni készülök. Egyetlen intő jel sem érdekelt igazán. Pedig a filmekben ilyenkor felzengő hatáskeltő zene, már ott üvöltött a fülemben, mégis mintegy a világtól elzárt hajótörött sodródtam egyik naptól a másikig. Van-e ebből kút? Kellene, hogy legyen. Viszont az irányt, azt nem tudom. Egy nagy baj van az élettel, minden út csak előre visz. Pedig milyen jó lenne most, abba az irányba kievickélni, ahol minden intés ellenére, besüppedtem. De ezt nem tudom megtenni.

Jobb kezemmel megszorítottam, felsőm zsebében lévő kis szalvéta darabot. Előhúztam, ránéztem, s ezzel együtt felidéztem, rengetek boldog és fájó pillanatot is. Majd aztán könnyes szemmel, a tó közepén evickélő képzeletbeli énem felé fordultam. Ha be tudtál menni, ki is tudsz jönni. Így aztán felvettem egy kavicsot, még utoljára ránéztem az általam rajzolt ábrát tartalmazó kis fecnire, hogy aztán minden fájdalmammal együtt rágyűrjem a kőre, majd mintegy kötelet odadobjam a saját énemnek. A szalvétába csomagolt kődarab alámerült. A kötél vége ott van, innen már meg van az irány. Hátat fordítottam és a sorsra bíztam minden mást. Az élet megy tovább.