Vallomás

A történet olvasása elött szeretném, ha mindenki tudná, 14 éves lány vagyok, a történet teljes egésze kitaláció, valós alapja nincsen, és valóban én írtam. Továbbá az én történetem a "Nem eshet örökké..." is. Nem vagyok regisztrálva, kérdéseitekkel, véleményetekkel fordulhattok hozzám e-mail-ben is, és akkor választ is kaptok rá.


Hóhérnak érzem magam. Valamilyen szempontból mindig megöltem valamit életem során. Fiatal koromban az álmaimat. Egyiket a következővel; emlékszem, pilóta szerettem volna lenni. Másnap reggel pedig már tűzoltó. Jó, tudom, ilyen minden kisfiú. Volt egy olyan vágyam is, hogy boldog életem lesz, és tisztességes ember válik majd belőlem. Ezt az álmomat pár éve öltem meg... Ott kezdődött minden. 23 éves voltam akkor, legjobb barátom 20. Minden buliban benne voltunk, igazi, gyerekkori barátok voltunk. Olyan barátságot kötöttünk, ami egy életre szól. Ezt hittük. Egyszer egy buliban megkínált engem egy gyerek egy cigivel. Tudtam hogy nem akármilyen cigaretta az; hajtott a vágy, a kíváncsiság és a vérem, hogy kipróbáljam. Dani, a barátom is velem tartott, mint mindig. Rá egy évre már ezzel keltem, ezzel feküdtem. Kipróbáltam 4-5féle kábítószert. Dani csak ritkán használta. 25 éves voltam, és odáig süllyedtem, hogy nem számított semmi, csak az anyag meglegyen. A kis bérelt lakásom putrivá alakult, és szinte sose mozdultam ki otthonról. Daninak persze megvolt a saját élete. Tanult, barátnője volt, családja. Bár utóbbival egyre több gond akadt. Ilyenkor menekült hozzám. Körülbelül 3 havonta találkoztunk, nálam, és akkor sem beszéltünk sokat.
Most 26 éves vagyok. Le kell írnom, amit elkezdtem, hogy legalább valaki tudja mi az igazság. Én nemsokára már senkinek se fogom tudni elmondani...
Épp aludtam, mikor kopogtak a szobám ajtaján. Tudtam, hogy Dani jön, ezért nyitva hagytam a lakás ajtaját. Csak elaludtam véletlenül. Egy elég hangos ’-Tessék?!’ -kel beinvitáltam vendégem a sötét szobámba.
Dani könyörgött. Ennél rosszabb állapotban még nem láttam sose. Arca sápadt volt, rideg.
-Andris! Kérlek, segíts! Muszáj kicsit lelazulnom, és csak Te segíthetsz rajtam! Aztán lelépek, nem maradok itt. -szeme csillogott. Látszott, hogy nincs valami rendben. Végül is, nekem se esett volna rosszul egy kis ’pihi’.
-Oké, felőlem kezdhetjük. Válaszoltam kérlelő tekintetére. Nagyon rosszul nézett ki. Segíteni akartam.
Kihúztam íróasztalom felső fiókját, és tartalmát kipakoltam szép sorjában az asztalra. Cigi papír, előre kész csiga, dohány, hajlított kanál, rongy, borszeszégő, fecskendő; és persze az ilyen-olyan anyagok. Nyugodtan rakodtam, szép lassan. Dani leült az ágyamra, onnan figyelte tevékenységem. Kissé sürgető pillantást vetett rám, mire én lehurrogtam, hogy mindent a maga idején. Felállt, odalépett mellém, és nekiállt a dolgok előkészítéséhez.
A kanálba rakott egy kis ’cuccot’ -keze már remegett, talán az izgalomtól-, feloldotta kicsit, begyújtotta a borszeszégőt...
Eközben én tekertem egy gyors jointot. Csiga is a helyére került. A borszeszégővel meggyújtottam a cigit. Aztán leültem az ágyra.
Barátom a ronggyal elkötötte felkarját, és keresett a sok kihasznált ér mellett egy épet. A kanál tartalma végre elkezdett forrni. Dani szeme megcsillant, lehet hogy az örömtől. Én egyre homályosabban láttam a kis szobát, vendégemet még épphogy élesen. Hatalmába kerített az anyag. Egy csodás démon, mely kergető karmainak végre megadhatom magam.
Dani közben a fecskendőbe szívta mámorító örömének szerzőjét. Megpöckölte még egy-kétszer, nehogy levegő maradjon a tűben. Aztán örjítően lassan elkezdte a fecskendő hegyét közelíteni az imént kiszemelt ép ér felé. Beszúrta. Kissé erőszakosan nyomta tartalmát testébe. Még utoljára láttam az arcát, azt a fehér hómezőt, amire kiült az a jól ismert jelzés, a köszönet.
Tíz perc mulva a kábulatból ismét visszaesve ebbe a mocskos világba, nem láttam mást, csak a sötét szobámat, ahol a lelapított redőny szálai között beszökött a napfény, és ide-oda felfestett még egy-két sárga csíkot a falra. Belenéztem az egyik kegyetlen csíkba, majd rögtön szemem elé kaptam a kezem. Megfordultam, és íróasztalom előtti széken ott ült barátom, Dani. ’-Hahó, minden ok? Jól vagy? Nem hallod?’ ismételgettem a kérdéseket. Semmi válasz. Odamentem, és visszataszított amit láttam. Dani amúgy is sápadt arca egyszerűen falfehér volt, szemei vérbe forogtak. Túl lőtte magát. 23 éves volt akkor.
Ez az igazság. Hóhérnak érzem magam. Megöltem a barátomat... Nem bírok tovább élni ezzel a súllyal a hátamon. Nem csak az álmaim öltem meg, Danit is. És hamarosan magammal is végzek. Talán a túlvilágon találkozhatok még gyerekkori, igaz barátommal.