Vajon ismerem már?

Létezik, tudom... Érzem...  az általunk ismert univerzum egy távoli szegletében, nem kötik gúzsba sem a tér, sem az idő korlátai. Ő a megtestesült szabadság. Lassú, kimért léptekkel halad. Érzem, ahogy percről percre közelebb ér hozzám. Vajon ismerem már? Nehéz erre válaszolni. Egy dolog viszont világos számomra: Ő ismer engem. Értem jön, hogy magával vigyen, és én egy pillanatig sem fogok habozni, ha eljön az idő. Csendben lapul és vár, csak vár… félénken tapogatódzik felém egy másik lét síkjain, de a kapcsolat már megkötetett, azelőtt hogy megpillantanám. Nem siet. Nem kapkod. Miért is tenné? Tudja Ő is, a találkozás elkerülhetetlen. Vajon ismerem már? Minden bizonnyal...

Ki ne ismerné azt, aki egy napon kiegészíti őt, és a két félből egy csodálatos egész születik. Ő talán nem is tudja, hogy fényt hozhat az életembe oly sok sötét év után. Gyógyszer lehet a betegségre, mi kínoz és szüntelenül rágja testem, lelkem… az életre.
Vajon ismerem már? Őt, ki csendesen figyel a homályból, ki meglátta azt, mit ezer másik nem. Szeretnék hinni… de nehéz. Kétely eszi be magát a gondolataimba. Létezik? Vagy csak az életben maradás durva, nyers, kegyetlen ösztöne mondatja velem? Csalfa illúzióképet kergetek szüntelen monotonitással…?

Ebben a percben minden bonyolult, de ha eljön, egy pillantásából mindent megértek majd. Egyszerű lesz. És mesés. Érzem. Remélem... Vajon ismerem már? Napjaim, miket szüntelen várakozással, némán, összeszorított foggal tűrök, maga az élet lenne…? Nem tudom. Nem tudom mi a szeretet. Nem ismerem a boldogságot. Az egyetlen társam a magány ezen üres napokon. "Üres", milyen egyszerű, mégis oly kifejező szó… Vajon ismerem már? Rideg sötétség vesz körül. Hideg, mint az acél. A csontjaimba mar. Nem fáj, mégis minden érzékszervemmel tisztán érzem. De én továbbra is várok…

Vajon ismerem már?