Úton hazafelé

Az iskolából kifelé jövet megfogtad a kezem, s azt mondtad, hazamegyünk. Egész úton alig szóltál, csak én rángattam a kabátod alját, hogy hajolj le, mert mondani akarok valamit. Így indultunk neki a sétának, mosolyogva, csöndesen. Úgy magasodtál fölém, hogy tudtam, senki sem bánthat, s nem tévedünk el az úton. Hazafelé.
Azt mondtad, otthon adsz nekem egy ajándékot, de csak sokkal később fogok neki örülni. Gyermeki kíváncsisággal vártam, mi lehet az, s előre éreztem a vágyott csoki fanyar ízét, elképzeltem, mennyire fényes lesz a sztaniolpapír, ami az édességet rejti.
Nem csoki volt, hanem illatos, sercegő papírlapos, nehéz ólomszagú könyv. Kopott borítóján elmosódtak a betűk, csak azok voltak olvashatók, amiket te írtál a belső oldalára.
- Igazad volt, nem örülök neki, egy tábla csokit jobban szerettem volna, legközelebb azt hozz! – vágtam oda dacosan és csalódottan. De te csak megértően mosolyogtál, s azt mormoltad magad elé, fel kell nőnöm az ajándékodhoz.

Évekkel később újabb útra indultam hazafelé. De ekkor már nem te fogtad a kezem, nem rángattam a kabátod alját, ha szólni akartam, s nem voltak csöndesek a léptek. Otthon, még akkor eltettem a könyvet egy dobozba. A dac elnémította bennem a könyv illata iránti vágyat, s csak évekkel később vettem újra elő. Amikor megérthettem végre a kopott borító belső oldalára írt szavaidat. Megértettem, miért kellett éveket öregednem ahhoz, hogy megértsem, mit akartál: hogy járjam a saját utam. Hazafelé.

Azóta felnőttem, de nem csendesedett el a visszhangja fejemben annak a néhány szónak, amit aznap útravalóként mondtál. Felsejlik még ma is sétáink emléke, amikor a zajos utcákon haladva azért fogtad kezem hatalmas tenyeredbe, hogy biztosan ne tévedjek el.
De azóta csak te értél az út végére, Papa.
Haza.