Tükör

Abban a bizonyos utolsó pillanatban azt mondják; minden megváltozik. Ott álltam a csuklyás fővel, félig homályba burkolt arccal a vég kapuja előtt reszketve, mint egy gyerek… Szánalmas képe vagyok az ostoba embernek, akit ha csalódás ér, lebontja csodás kastélyát a lelkében, hogy a helyett egy még nagyobb hazugságra épült ékes tornyokkal világhírért kiáltó otthont húzzon fel. Az alapja az illúzió, mely mélyen átfonja a magzatot, gyermekként a tudással együtt szívod be, majd az utolsó lélegzeteddel sem tudsz elszakadni tőle. Most ismertem fel magam. Egy önhitt, hiú lényt, aki az Isten által megfestett világot csodásnak látta. Most felismerve a végzet kapuján hiába dörömbölő szerencsétlent, leromboltam kacsalábon forgó palotám, hogy egy parasztházra cseréljem, melynek hófehér falát még nem színezte szürkére az undor, ettől a posványos ingoványtól, amit Szépvilágként emlegetnek.

Kinyílott a szemem. Felismertem a hullaszagú illatokat, a színesbe öltözött színtelenséget, az igazságnak álcázott hazugságot. Ezért voltam vak? Védtem magam? Önként tagadtam meg a fényt? Ki bíráskodik? Ki mondhat ítéletet? Az, aki nem látja a valót? Vagy talán az, akit megkeserített a látványa? Fel kell adnom. Ezzel érkeztem ide. Most élni akarok! Látni akarom a hiúság pusztulását. A vérrel tisztára mosott kastélyok teraszát, a porba döntött tornyokat, a látásra ítélt holtakat! Sikítsanak a némák, kárhoztatva az árva, fertőzött, és gyáva világot.

A gazzal benőtt sírokon, új hatalomra emelkedik a fájdalom. Végleg szájakat pecsétel le a gyanú, mely a lelkek mélyén lapul. Tett-e a tett, melyet az apa emlegetett. Vigaszt nyújt, szánalom, a sajnálat, mely csak akkor őszinte, ha a tied? Meleget adott-e a tűz, mely otthonok jelképe volt, vagy csak mese egy távoli világról, mely a mesélő szülötte, egy holt? Döghalmokba botlott a hős, aki a hercegnőjét kereste. Mégis mire számíthat az újszülött, akinek az arcát még nem vonta groteszk homályba a valóság? Az Anyja okozta a fájdalomra, mely gerincet görbít. Átoksúllyal nehezíti a gyöngét. Vonszold csak magad után szánalmas életed emlékképekbe redukált morzsáit. Nem építesz új világot, úgy pusztulsz, mint elődeid. Arccal a sárban és posványban! Cafatokra marcangolt valóságod szertefoszlott! Tépett idegeinket ruhaként hurcoljuk, jelként, mely elárulja szánalmas voltunkat… Álomként éltük a valóságot, féltünk minden gyávaságot.

Immár tudatra ébredt, józan emberként arcom a homályból kiemelve, magasba tekintve csúfos látomás csak a jelen, mely megtisztul majd egy éjjelen. A bitófa alatt sorakozó arcokon, elmélyül fájdalom. A világ forog tovább, egy halott, csak hús halom, értéktelen borzalom. Ennyi voltam én, sötétben rejlő remény, mely felsejlik, ha arcon csap a kín. Felesleges lázadozni, mert a végén kezd majd hajnalodni, régi napnak alkonyulni. Mikoron a fejem a porba hull, ádáz csatákkal vágtat a Nagyúr, a Borzalom, mely vadul szel át erdőket és óceánt. Ez volt tehát a kezdet… Fekete homok, vörös tó, pusztuljon a Mindenható! Pénz, Hatalom, Törvény farán, vágtat tova a harsogó halál.

Új életet kaptam a megszűnéssel, csodás vakságom véget ért. Látó lettem, az egyetlen, aki szólni merhet. Fekete lett az örök ruhám, temetőbe járás a munkám. Ocsmány koponyákkal díszített trónterem, lett a magányos végzetem. De széppé tett miden pillanatot, hogy lelkek titkát bitorolhatott a hatalom, mely aláztatva szunnyadó borzalom, halom okos rágalom. Vitathatatlan Úr lettem a szellemeket elvezető elme, mely sötét bugyrokba tekinthetett le. Égi magasságba szárnyaltam a hősökkel, míg az ocsmány férgek a testükön éltek el. A világ mégis temetetlen halott maradt, mert nem ismerte fel a nagy falat, mely útjába állhat az átoknak, mely végigverte apáinkat. Rothadó testekkel öveztem utamat, hogy üzenjek az élő holtaknak, de szavam a mindenség porát verte, és a süket füleket hiába ölelte.

”Hát ostoba vagy ember, akit ha jön, egy jégeső lever. Kapjon fényt a sötét heg, mely hazugokat fed meg! Seb vagy a világ testén, egy fekélyekkel fertőzött eszmény. Gyógyulj, vagy nőj nagyobbra, de ne légy tétlen, akaratlan!

Bocsánatért esendő ember, talán egyszer bebocsátást nyer…