Trianon

Nagyapám emlékére.

1920. június 4-ét írtunk, fiatal gyermek voltam. A hely, ahol laktam, egy csöndes kis község volt, nem messze Kolozsvártól. Reggel felkelve, éreztem, ez a nap más lesz, mint a többi. Valahogy ma másképpen süt ránk a nap, mintha félve valamitől, hosszabb-rövidebb időre elbujt a felhők mögött. Valahogy ezen a napon a szél sem fújt úgy, mint ahogyan errefele szokott. Lassan lüktetve, szó szerint simogatta a testem, minden felületét. Ez a nap lehetet, volna akár egy boldog, szép nyári nap, de a sors nem így akarta.

Reggel iskolába igyekeztem. A reggeli út az iskoláig egy patak mellett, és egy kis hídon átvezetett, nem messze a községünk főterétől. Beérve az iskolába nagy sürgésforgás volt. Mindenki érezte ma valami borzasztó történik, én is tudtam, hogy a világháború befejeztével Magyarországot térdre kényszeríttették, tudtunk arról is, hogy egy szörnyű békét akarnak aláíratni Magyarországgal. Ennek ellenére meg voltam győződve, hogy a béke nem lesz oly ártalmas a mi községünk, és a magyar nép számára, mint egyesek gondolták. Hazatérve apámmal találkoztam az asztalnál. A mindig szigorú tekintetét, ma valahogy átszőtték a keserűség, és a bánat apró jelei. Megkérdezte tőle, mi okból ilyen szomorú. De csak nézett előre némán, nem is nézett én rám, s gondolata valahova a távolba vesztek. Én gyerekfejjel nem értettem mi az oka ennek a keserűségnek. Délben megszólaltak a harangok, emlékeztetve mindenkit Nándorfehérvár örök himnuszára. Anyám közben hazaért, s semmitmondó tekintettel, leült apám mellé. Átölelve, vigasztalta. Ekkor vettem észre apám szemében a könnyeket, amit azonban látva, hogy figyelem, gyorsan letörölt.

Lassan megebédeltünk, s otthon maradtunk egy darabig. Aztán egyszer csak megkondult a templom harangja. Apám fogott engem és anyámat, kiszaladtunk a város főterére, ahol már sokan gyülekeztek. A harang meg csak tovább adta ki magából a gyász hangját. Kiérve a főtérre, apám megállt velünk. S akkor láttam olyat, amit az óta sem tudok soha feledni. Az emberek, egymást ölelve sírtak. Az összes magyar zokogott, valami olyasmi lehetet, mintha eljött volna a vég. Anyák és gyermekeik egymást ölelvén, szemükben és szívükben halhatatlan bú és bánat, csak zokogtak. Közben a harang, csak tovább hallaták a maga keserves moraját, amit átitatott a tömeg valami elképesztő kifejezhetetlen érzése.

Ránéztem apámra, akinek a szeméből könny kezdett csordogálni. 12 éves voltam akkor, nem bírtam tovább, apámat látván, elkezdetem sírni. Olyan mély lelki támaszom volt apám s anyám, hogy látva őket, ahogy sírnak, egyszerűen kifakadtam. Közben a főtér közepén a község vezetői leeresztették a magyar zászlót. Magyarországot keresztre feszítették, a béke, amelyről mindenki azt hitte igazságos lesz, a lehető legocsmányabb módón kitervelt béke volt. Az akkori vezetők kihasználták egy nép gyenge pillanatát, egy olyan pillanatát mikor képtelen volt védekezni. Nagymagyarországot feldarabolták. A nép, amely sokáig Európát védte a töröktől, egyszerűen megcsonkították, s ott hagyták a sárban vergődni. Apám s anyám, megfogták a kezemet, s hazavittek, a tömeg néma gyásszal vette tudomásul az igazságtalan békét, melyet magyarokra erőltettek.

Hazaérve, anyám és apámmal együtt megvacsoráztam volna, de enni nem tudtam, végig apám, búval és bánattal teli arcát figyeltem. A könnyek csak úgy záporoztak a szeméből, anyám odament és vigasztalni próbálta, miközben ő is sírt. Ekkor odamentem én is, és rájuk néztem, egy olyan tiszta tekintettel, egy olyan érzéki tekintettel, hogy amint odaértem, apám megfogott és átölelt. Talán az én tekintettem miatt, talán a belenyugvás miatt, de abbahagyta a sírást, ő is és anyám is. Én, pedig ezután odamentem az ablakhoz, és néztem a csillagokat. Belenyugodva megjegyeztem, ez a nap valóban más volt, mint a többi...