Társas magány...

A lakás kitakarítva, vacsora az asztalon, film a lejátszóban, azt hiszem minden kész. Várom, hogy hazaérkezzen. Nagyon várom. Mert szeretem. Ma minden más lesz, tudom. Lassan vége lesz egyszer ennek a hideg közönynek, ennek a borzalmas magánynak, ennek a fagyos hangulatnak. Mert ugye mostmár szeretni fog, és megölel, hozzám bújik és azt súgja a fülembe, hogy engem mindennél jobban szeret. Ugye? Ugye?!! Igen, ma minden más lesz.
A kulcs megfordul a zárban, és nyílik az ajtó. Hazajött. Hazajött! Repülök, hogy üdvözöljem, hogy körülduruzsoljam, hogy azt érezze, de jó újra itthon lenni, rendezett körülmények, szerető társ…
Egy futó csók, puszi a szájra. Morcos kedv, zilált haj, éhes. Az étel még meleg, éppen jó, a gondoskodásom odaadó.
- Milyen napod volt?
- Semmi különös. Kösz a kaját. Megyek...
….
És eltűnik a dolgozószobában.
Leülök, és nézek ki a fejemből. Azt hiszem, a mai nap sem a nagy nap. Egyedül vagyok, és nincs kihez szólnom. Nincs aki megöleljen. Nincs rám ideje. Nem, nem akar rám időt szakítani.

Nyílik az ajtó, és felém nyújtja kezét, mosolyogva ugrok, végre hozzám jött… de csak az ásványvizes üveget kéri, ami mellettem hever a földön…
Csalódottan térek vissza magányomba, hallom, ahogy nyikorogva bezárul az ajtó mögötte.
Éjjel egy óra van, egyedül fekszem az ágyban. Helye üresen tátong mellettem. Várok, várom, hogy majd hozzám bújik, és szeret.
És már reggel van, és a helye még mindig üres. Már üres. Már el is ment. Egy futó csók, egy röpke puszi nélkül…
Egyedül vagyok…