Táncoló hópelyhek

A múlt nagyon tud fájni. Főleg ha szebbnek tűnik mint a jelen. Amit most elmesélek, egy régi-régi történet egy lóról és egy kislányról. Hol volt, hol nem volt egy kislány, aki elhatározta hogy lovagolni fog. Úgy is lett, mert a kislány ha elhatározott valamit, akkor azt tűzön vízen keresztül is vitte. A kislány szülei nem örültek, mert azt hitték múló hóbort de a kislány töretlen lelkesedéssel foglalkozott a lovaglással. Eltelt öt hosszú év. A kislányból szép lassan lány lett, és már komoly lovastudással a versenyző évei előtt járt. A lány hát elkerült a legnagyobb egyesülethez, ahol egy lovat lovagolt aki edzőjére volt bízva. Már három éve ismerték egymást, mindennap órákat edzettek, és az okos tapasztalt csődör megtanította a lányt mindenre. A ló nem volt barátkozós típus de ez a három év társakká tette őket. Együtt voltak nap mint nap: a ló, a lány, a lány barátnője, és az ő lova. Eljött az első verseny napja. A lány nagyon izgult, de okos lova megnyerte neki a versenyt, és másnap önfeledten járták a réteket virágillatot szívva csak ketten és hallgatták a késő tavaszi madáréneket. Amikor hazakeveredtek délután az udvaron állt a lány barátnője és a szülei. Megvették a lányuknak a lovat, mert nagyon gazdagok voltak és megtehették hogy akár öt lovuk is legyen. Elmentek a lóval egy másik helyre. A lány megbocsátott belül barátnőjének, és tűrt. A ló hiányzott neki, nélküle leveszettnek érezte magát, és a többi lóval sem találta meg a hangot, ügyetlen volt. Egyre másra érkeztek a hírek hogy a barátnő nem fog versenyezni a lóval, mert nem szeretik egymást. A barátnőt a ló megtagadta, nem engedelmeskedett neki, nem ugrott vele már egy patakot sem. A barátnő edzője felült a lóra és egyszer megverte. A ló kezelhetetlen lett. Tűrte a lovasokat, nem bántott senkit, de gyűlölete nyilvánvaló volt és nem működött együtt senkivel. A lány csak hallgatta a híreket, de nem merte meglátogatni a lovat. Végül egy nap a barátnő apja felhívta a lány apját. A ló minimális összegért gazdát cserélt. A lány kimondhatalanul boldog volt, életét végre újra megoszthatta társával. Boldogok voltak, és szabadok, a pályán verhetetlenek. A ló a lány utolsó gondolatát is kitalálta és erőt adott neki minden nap. Tisztább volt mint egy emberi kapcsolat. A ló szeretett, és viszontszerették, barátság volt. A ló és a lány újabb 3 évet töltöttek el, a lányból nagylány lett, a ló pedig tapasztalt versenyló. A versenyeken jól mentek, nem ők voltak az országos klasszis, de hivatásos lovasokkal bármikor felvehették a versenyt. Aztán egy csendes decemberi napon, amikor a hó mindent ellepett, a lány és a ló vidáman készült a másnapi versenyre. Akkor mindennek vége szakadt. A ló fájdalmában felágaskodott, majd hanyatt esett. Szívrohamot kapott. A lányra ráesett a ló, elájult, és bevitték a kórházba. Később nem emlékezett semmire arról a napról, csak egy barna nyakon táncoló fekete sörényre, amin megülnek a hópelyhek.

Semmi sem lett már ugyanaz. A lány nem hagyta abba a lovaglást, bár tudja hogy több ilyen társa nem lesz. Talált magának még egy lovat akivel megértik egymást, de ő csak egy sima ló, sima és kiszámítható, ösztönös. Aztán decemberben, amikor hónak nyoma sem volt, csak latyakos pocsolyák az út szélén eljött a verseny, pont mint előző évben. A lány bal keze gipszben volt, de úgy is versenyzett, foglalkozott a sopánkodókkal. A melegítőpályán pedig bemelegítés közben a ló elvesztette egyensúlyát, és elestek. A lánynak összetört a másik keze. Megműtötték és közölték vele hogy nyár előtt nem ülhet róla. Most tél van, táncolnak a hópelyhek. A lány pedig várja a tavaszt hátha akkor a szíve megsúgja hogy folytatja e a keresést az elveszett ló után.